Hagyjátok már békén Kazinczyt! – avagy a nyelv és a tömeges erőszak esete a káromkodással

Lehet, hogy most ismét megosztó leszek, de vállalom. Az van, hogy egyre több olyan írást olvasok, aminek hatására kezdem azt gondolni, kevés vagyok én ennek a társadalomnak. De akarok én több lenni, akarok én megfelelni ENNEK a társadalomnak? Nem biztos.

Néhány napja tett ki az egyik ismerősöm Facebook-ra egy idézetet, mely az újságírás lealjasulását elemzi, boncolgatja. Sajnos maximálisan egyetértek a ténnyel, hogy ma már mindenki, vagyis inkább bárki lehet ünnepelt újságíró – de ne rugaszkodjunk el ennyire, legyen inkább cikk író. Nem kell hozzá szókincs, nem kell hozzá végzettség és bizonyítható gyakorlat, de még csak szürkeállomány sem. Most lehet rám mutogatni, hogy akkor én minek hiszem magamat, hogy öntöm ki magamból a bejegyzéseimet. Maradjunk abban: én gyakran (de legalábbis gyakrabban) vagyok önkritikus és gondolom meg jól, hogy mit posztolok és egyáltalán posztolom-e, ami a fejemben kavarog. Most megteszem, és úgy érzem, ki kell állnom az elveim mellett.

Volt minékünk anno egy irodalmi vezérünk, egy nyelvi ideál, egy követendő példa. Ez az ember nem más, mint Kazinczy Ferenc. Nem mondom, hogy élete, halála és munkássága óta nem folyt le elég víz a Dunán, és hogy mindennek abban a mederben kell tovább folynia, amiben akkor folydogált. Viszont eltérni ilyen mértékben egy vezérszáltól – erre eddig még nem volt példa a történelem során. Értem ezalatt a nyelv elaljasulását.

www.ezoterikus.info

A biztosítékot nálam a káromkodás csapta le. És nem, nem arról van szó, hogy én nem káromkodom. Az én számat is gyakrabban kellene kimosni szappannal, mint az természetes lenne. De az írás, az más dolog. Az írás művészete nagyon törékeny határvonalon helyezkedik el. Valakinek vagy van tehetsége hozzá, vagy nem. Most pedig ez a határvonal egyszerűen eltűnt. A kereslet, vagy a kínálat – fogalmam sincs, manapság már melyik határozza meg a a másikat – elmosta az elveket, a feltételeket, a különbségeket és a szabályokat. Nem tudom hová vezet ez, jól van-e így ez az egész. Nekem valahogy öklendeznem kell tőle.

Nem szeretnék véletlen sem visszatetsző képet festeni önmagamról: káromkodok én is, és hiába nem szép dolog, akkor is megtörténik, hogy kicsúszik egy-egy tintát nem tűrő kifejezés a számon. De szerintem leírva akkor sincsen helye a csúnya beszédnek. Az írással okítunk. Tanítunk és befolyásolunk másokat. Kiállunk dolgok mellett és ellen, a társadalomban megosztunk és uralkodunk. Ezt tudni kéne kezelni. A káromkodás véleményem szerint nem az őszinteség, hanem az intelligencia mértéke. Ha a szókincsünk lekorlátozódik, akkor az írás többé nem kiváltság vagy privilégium. Ezért ír már mindenki: nem kell sem tanulni, sem kitűnni hozzá. Akkor én miből tűnjek ki? Minek jártam iskolába? Sőt, jobbat mondok: a gyerekeinket innentől MINEK járatjuk iskolába? Később majd azon elégedetlenkednek a mostani “divat” vezérei, hogy mitől fordult ki ennyire magából ez a világ. Na vajon, mitől? Tessék kicsit leülni és gondolkodni azon, ki határozza meg az irányelveket és teremt példát az utódainak.

www.elteonline.hu

Haragszom a jelenlegi trendre. Hogy az írók és újságírók, a bloggerek és közéleti személyiségek  egy része (tisztelet a kivételnek) menőnek hiszi a káromkodást. Hogy azt hiszik, ettől őszinte és hangsúlyos az írásuk. És, hogy ezzel megvezetik az olvasókat. Elérték, hogy az irodalmat, az olvasást szeretők ingerküszöbe már az egekben van. Ebbe a sorba pedig megint csak nem szeretnék beállni. Nem fogom olyanok miatt prostituálni magamat és a saját szókincsemet, mert miattuk már csak erre kíváncsi az a kevéske intellektuális (?) réteg. Nem fogom kisípolni a bejegyzéseim címét, hogy ezért kattintsanak rá az emberek. Eltűnök én is szépen lassan a múltban, mert ennek a műfajnak (?!) NEM AKAROK megfelelni és ahogy látom, a káromkodás már KÖVETELMÉNY. A számomra eddig irodalmi vagy szépirodalmi szempontból értéknek számító, megbecsült “írók”, emberek hajtanak fejet és döntenek úgy, hogy káromkodni bizony tök normális dolog. Hát nem, gyerekek! Nem normális. Én is ide tudok hányni (szó szerint) egy szösszenetet tele durva, becsmérlő vagy undok szavakkal. Attól még nem leszek író – maximum olvasott és trendi. Azt sem értem, mit vár a jelenlegi író(nak kikiáltott) társadalmi réteg a jövőtől, a mostani generációtól. Ha ez az írás és ezáltal az affinitás, a motiváltság alappillére, hogyan várjuk a – saját (!) gyerekeinktől, hogy érett gondolkodású, NORMÁLIS felnőtté váljanak?!

Ez az egész bejegyzés nem azért született mert azt gondolom, hogy a káromkodás minősíti az embert. Az embert nem, de AZ ÍRÁST IGEN. Senki nem áll ki emellett rajtam kívül? Senki nem érzi azt, hogy lemészároljuk a saját hazánk anyanyelvét, hogy tömegesen erőszakolják meg Kazinczy munkásságát? A nyelv nem embereké vagy az íróké, de leginkább nem kellene formálódnia esetlegesen hiányos tudású, rossz “nyelvművelők” által.

“A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem az édes mienk.”
(Kazinczy Ferenc)

Egy dologra vagyok rettenetesen kíváncsi. Ja, nem. Kettőre.

1: Hányan fogják ezt a bejegyzést elolvasni.

2: Hányan tudnának írni egy igen népszerű bejegyzést vagy írást BÁRMILYEN műfajban ami úgy válik híressé, hogy nincs tele káromkodással.

Nekem ment…NEKTEK megy?!

www.cotcot.hu

Köszönöm a figyelmet, ha egyáltalán volt. Káromkodós címkém nincs, szóval valószínű ezzel a posztommal sem aratok majd elsöprő sikert. Stílusosan, Kazinczyval zárom a mai megmondást:

“Nem lehet ott eszméket tisztogatni, ahol a nyelv az eszméket összezavarja.”

 

Hasonló bejegyzések

RÓLAM
avatarrolunk

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

INSTAGRAM

https://www.instagram.com/vicuska84/

KÖVESS ENGEM!
KERESÉS
LEGUTÓBBI CIKKEK
IMÁDJÁTOK