Mi vagyunk a Grund! – Pál utcai fiúk a Vígszínházban

Mi vagyunk a Grund! – Pál utcai fiúk a Vígszínházban

Több mint három éve már, hogy a Vígszínházban bemutatták. Ennek ellenére még mindig olyan nehéz rá jegyet kapni, mint akkor. Sokszor lehetetlenség. Hogy milyen lenne most látni, azt nem tudom. Lehet, hogy már nem adná ugyanazt az élményt. Mégis, amikor ezt újraolvasom, megmelengeti a szívem.

Ajánló tőlem, Nektek, 2017 márciusából:

A múlt héten – kb. fél év hosszú várakozás után – eljutottunk a Vígszínházba, A Pál utcai fiúk zenés játékra (Marton László rendezésében). Őszintén megvallom, nagyon nehezen indultam neki az esti előadásnak. Nehéz volt jegyet kapnunk rá és sejtettem, hogy telitalálat lesz – ennek ellenére mostanában a végletekig ki vagyok merülve és féltem, ez rányomja majd a bélyegét az élményre. A Pál utcai fiúk viszont messze felülmúlta a várt hatást és az összes elképzelésemet.

Tudni kell, hogy A Pál utcai fiúk életem első regénye volt. És mint olyan, mély nyomot hagyott. Gyerekként még nem teljesen értettem és értékeltem a mű mondanivalóját.

Viszont ki merem jelenteni, hogy észrevétlenül az író, Molnár Ferenc által felépített értékek köré rendezkedtem be. Az én generációm érti ezt, azt hiszem…

Tudjátok, milyen volt ugróiskolázni. Tudjátok, milyen volt a nap első sugaraival együtt megjelenni az udvaron, az utcán és egészen estig együtt bandázni. Csapatokat, egységeket alkotni és összetartani. Tudjátok, milyen az amikor valahova TÉNYLEG tartozni akarsz, és milyen amikor mindenki egy közös célért küzd. Még ha az a cél egy marok gesztenye, akkor is.

Ti még tudjátok, hogy “Mi vagyunk a Grund!”, mert Grundból csak egy van és azt semmi sem pótolhatja. Úgyhogy a vérünk adjuk érte, mert a Grund TÉNYLEG MI VAGYUNK.

A tér, a nyár, a fák, az akác, a kert és a ház és a házból a  srác.

Sokan szapulják Geszti Pétert, mondván miért kell ez, hagyjuk már mert öreg, erőltetett és a többi. Innen üzenem nekik, hogy tessék tüzetesebben megvizsgálni Geszti Péter (és Dés László) munkásságát. Igen, ő rímeket gyárt. Mindenből. Mert ez a szakmája: ehhez ért, és ezzel tesz hozzá a kultúrához. Hála az égnek, mert a fenti (és sokkal csúnyább) mondásokat gyártók nem sok produktummal pártolják a művészetet. Részemről Geszti egész nyugodtan alkossa csak tovább a rímeket, mert jó benne.

Ahogy anno a Dzsungel könyve CD-t a kezemben szorongatva jöttem ki a Pestiből, az előadás után A Pál utcai fiúk zenei CD-jével léptem ki a Vígből. Minél többször hallgatom meg, annál jobban eszi bele magát a zene a lelkembe, mind az utolsó soráig. Aki ezt nem szereti, az NEM ÉRTI.

A színészekről: Fesztbaum Bélán (Rácz tanár úr), Wunderlich Józsefen (Boka) és Józan Lászlón (Áts Feri) kívül a többiek neve talán “kevésbé” ismert. Pont ez teszi a darabot ennyire szerethetővé: a srácok mindegyike tehetséges és tiszta lélekkel játszik. Nemecsek (Vecsei H. Miki, szöszke hajával és szomorú szemével), Kolnay (Tóth András, az annyira sajátos mimikájával és azzal, hogy már csak egy bajusz hiányzik ahhoz, hogy Bajor Imre utóda legyen), Csele (Medveczky Balázs, örök lazaságával és pozitív aurájával), Csónakos (Király Dani, magabiztos jellemével és örök mosolygós szemeivel), és a többiek mindannyian egybeforrtak a szerepükkel és az előadás tizedik percében azt vettem észre, hogy én is a Grundon állok.

A ritmus, a koreográfia, az ének – kiegészítették egymást és tökéletesen illeszkedtek minden értelemben.

Tudtam nevetni, tudtam nosztalgiázni, újraélni a gyerekkoromat és a számomra fontos emlékeket.

Tudom, hogy a terhesség után a nők nem uralhatják többé saját hormonális-és érzelmi állapotukat és tisztában voltam azzal is, hogy nem lesz happy end. Ennek ellenére nem tudtam felkészülni az utolsó negyed órára.

Igen, bőgtem. Először Boka és Nemecsek közös dalánál, a “Szólít a dal”-nál. Mert tudom, milyen amikor van legjobb barátunk. Tudom, milyen amikor hibázunk és jóvá akarjuk tenni. Tudom, milyen amikor ugyanúgy fáj, ami a másiknak is. És tudom, milyen zsigerig aggódni valakiért. Tudom, milyen győzni és mégis elveszíteni mindent, mely számomra fontos…

Másodszor pedig – értelemszerűen – a záró “akkordnál” törtem meg. Amely utolsó jelenet tökéletesen, tudatosan és ívelten lett megtervezve és előadva. Kifejezett mindent, amit a végső pillanatban össze kell foglalni. Szeretetet, bánatot, kétségbeesést, összetartozást, kezdetet és véget.

Nem meglepő az öt, azaz ötszöri visszatapsolás és az ováció, amit a fiúk kaptak. Az utolsó dalnál a srácok mindannyian előttem térdeltek (a harmadik sorban ülve valószínű még hatásosabb a játék…) és énekeltek. Boka szeme még könnyes volt az átéléstől, és mindannyian az első sorokat figyelték közben. Csónakos elnézően mosolygott amikor észrevette, hogy Nemecseket és a gyerekkoromat siratom. Tudta, mit érzek.

A Pál utcai fiúk méltán a Vígszínház “ékköve”. Egy friss szellő: megfelelő, korunkhoz illő tanulsággal és tökéletes feldolgozással. Szánt szándékom újra elmenni rá. Hogy miért? Mert újra vissza akarok repülni az időben és a zsigereimben érezni, hogy van remény. Van cél, van barátság és összetartozás.

MERT A GRUND MI VAGYUNK.

Kiegészítés: A szereposztás azóta némileg változott, a libabőr azonban garantált!

Hasonló bejegyzések

RÓLAM
avatarrolunk

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

INSTAGRAM
KÖVESS ENGEM!
KERESÉS
LEGUTÓBBI CIKKEK
IMÁDJÁTOK