#szubjektEve

Vannak-e neked barátaid?

Ennek a témának nagyon nehéz nekilátni. A “barát-téma” időtlen idők óta foglalkoztat sokakat, mert a társadalmi normáknak megfelelő, egészséges lelkületű ember ugyebár társas lény: nem akar egyedül lenni, meg akarja osztani minden apró-cseprő dolgát valaki mással. Ha nem is mindent, de számtalan élményt, érzést.

Nem akarok én itt semmiféle idealista-romantikus eszme kifejtésébe belemenni, hogy mi mindent kell megtenni egy igaz barátságért. Viszont most vagyok abban az életszakaszban, ahonnan nagyobb rálátást gyakorolhatok önmagamra és az engem körülvevő környezetre.

Photo by APG Graphics from Pexels

Amikor elköltöztem Máltára, egészen biztos voltam benne, hogy kik lesznek azok, akik mindig mellettem maradnak majd.

A két kezemet tűzbe tettem volna ezekért a barátságokért. Ma már másképp indulnék neki ezeknek a “nagy összegű fogadásoknak”.

Ha nekem pár éve azt mondják, hogy ma már nem fogok beszélni bizonyos emberekkel, az arcukba nevetek. Egyik – egyértelműen – barátom (nevezzük PZ-nek) azt mondta: “figyeld csak meg, el fog telni kb. egy év és olyan módon fog szelektálódni a baráti köröd, amire nem is számítanál. Sőt, ezt igazából befolyásolni sem tudod.”

És tényleg! Hiába szán az ember időt, energiát, pénzt (?!) egy bizonyos kapcsolatra, képtelen az idő-és térbeli korlátokat átlépni.

Azok, akik ezen korlátok ellenére is a barátaim maradtak – háááát, nem sokan vannak. Nekik viszont nem kell transzparensekkel felvonulniuk előttem, megvannak az egyértelmű jelek a közös hullámhosszról.

Fotó: Flickr – by Toronto History

Ezt azonban nem szabad számszerűsíteni. Mármint a boldogságot, hogy mennyire vagyok elégedett a saját szociális életemmel.

Sokszor mondtam én magam is – még ha nem is hittem benne éppen akkor – , hogy nem számít ha valaminek vége van, mert annak úgy kellett lennie (“Lejárt a program” – F). Csakhogy, ezt elég nehéz elfogadni annak tükrében, hogy minden két emberen múlik.

Sajnos van olyan eset, amikor az egyik még szeretne továbbra is a mozgó vonaton utazni a másikkal, míg a másik inkább leugrana véletlenszerűen, ismeretlen helyekre.

Nagyon gyakran együtt jár a “barátsággal” a csalódás, amikor az ember elkezd elvárni a másiktól; így nagyobb az esély félreértésre, vitára és haragra. Azért az idézőjel, mert számomra az nem barátság, ahol az egyik folyamatosan elvárásokat támaszt a másik felé (és nyilván nem azt értem ezalatt, hogy ha baj van akkor teremjünk ott és segítsünk, mert ez szinte evidens). Alapvető tény, hogy nincs két ugyanolyan ember, viszont többnyire mindegyikünk saját magából indul ki és sajnos ezáltal már nem úgy tekintünk a másikra mint szuverén, független személyiségre; inkább tőlünk bizonyos mértékben függő egyénre. Ez egy általános tévhit.

Fotó: www.publicdomainpictures.net/ Venita Oberholster

Nagyon nehéz leckék árán tanultam meg, hogy ne haragudjak, ne “követeljek”, ne vegyem magától értetődőnek azokat a dolgokat amelyeket én zsigerből, ösztönösen megtennék (másért vagy önmagamért).

Az elmúlt pár évben többek között ebben a témakörben is kaptam pofont – nem is egyszer. A fájdalmas tanításokat megsirattam, ugyanakkor elraktároztam őket tanulságként. Az új “jövevényeket” pedig elfogadtam és ha minden igaz, ők is elfogadnak engem.

Fotó: Pexels

Nem sajnálom, hogy most ezzel a felfogással élek. Tudom, hogy hosszabb kihagyás után ugyanazok lesznek a barátaim, akik már azelőtt is azok voltak. Akik nem lesznek “ott”, nem haragszom; örülök a közösen eltöltött perceknek és elengedem őket. Tudom, hogy mások tiszteletéhez és szeretetéhez (oda-vissza) óriási türelem és rugalmasság kell. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolgot nem úgy csinálok ahogy az megfelelő lenne és, hogy nem vagyok hibátlan – ki az?

Van számomra egy-két igen kedves és fontos személy, akiket elveszítettem. Azt is tudom, nagy valószínűséggel hol csúszott félre a kommunikáció.

De egyben biztos vagyok: van egyfajta stílusom és lehet, hogy nyers és szókimondó vagyok. Viszont akit szeretek, azt ezer százalékosan szeretem, és soha nem őrzöm a haragot mások iránt.

Mindent az adott pillanatban mondok és mutatok ki és mindig, MINDIG ügyelek rá, hogy a barátaim tudjanak róla, mennyire szeretem őket. Biztosan vannak és lesznek is vitáim velük, viszont sosem vágok mások fejéhez olyan dolgokat még a legnagyobb agyamat elborító füstfelhő hatása alatt sem, amit a következő percben – vagy bármikor – megbánnék.

Fotó: Wikimedia

Ugyanis tudom, hogy milyen borzasztó a nem fizikai értelemben vett magány. Még akkor is, ha ezt magának választja az ember (akár ideiglenesen is). Szóval bízom Bennetek, akik szerettek engem. Abban is, hogy akinek tényleg fontos vagyok – és viszont –, annak nem lesz “válóok” egy összetűzés vagy véleménykülönbözés.

Sem most, sem pedig 15 év múlva.

Még valami: ha valakit régen nagyon szerettem, nagy valószínűséggel most is UGYANÚGY szeretem. Én egyedül viszont kevés vagyok egy barátság fenntartására. Ha valaki azt várja tőlem, hogy mindenben egyezzen a véleményünk, hogy mindenre bólogassak amire ő, megszabott rendszerességgel keressem és mindehhez mért az én barátságom hitelessége, akkor szerintem az az ember nem rám vágyik, hanem egy klónra vagy egy különösen jól tanítható papagájra. Természetesen ennek tudatában is képesek fájni azon részeim melyeket régi vagy túlértékelt barátok emlékei töltenek meg. Megmásítani viszont nem akarom a múltat – legfeljebb az emlékek felidézése során újra és újra tanulni saját hibáimból, hogy többé ne kövessem el őket…

via GIPHY

You Might Also Like

nincs hozzászólás

    Leave a Reply