Nem oly’ régen, január első napjaiban lefordítottam egy jogosan felháborodott anyuka, Ryshell Castleberry üzenetét azon kételkedők számára, akik azt gondolják: az otthon lévő anyukának semmi dolga, a gyereknevelés nem munka. Az eredeti üzenet elég sokakhoz eljutott és valljuk be: Ryshell a világ anyáinak szószónokaként gyönyörűen összefoglalta azt amit mi, GYES-en lévő anyák mindig csak öklünket rázva magyaráztunk eddig – hol a férjünknek, hol szerencsétlen barátainknak, vagy pedig egyéb szemünk elé kerülő védtelen egyéneknek. Megnyugtatásul szeretném tudatni Mindannyiótokkal, hogy nincsen veszve minden! Írásos bizonyíték létezik ugyanis egy otthon lévő apuka vallomásáról aki korábban szentül hitte, hogy az anyák, lábukat az asztalra feldobva a körmüket reszelgetik otthon – egészen addig, ameddig hirtelen bele nem került az “anya szerepébe”. Szintén nem magyar apukáról van szó, ezért saját fordításomban közlöm bocsánatkérését, gyógyírként mindennapi bánatunkra. 🙂
2015. július 14.
“Nyílt levél az összes otthon lévő anyához.
Bocsánatkéréssel tartozom. Mégpedig az összes nő felé, főként az otthon lévő anyák felé.
Én is azon férfiak közé tartoztam korábban, akik meg voltak győződve arról, hogy az otthon lévő anyák egész nap meg sem moccannak, csak ülnek és merednek a semmibe. Régen sokszor kerültem vitába a feleségemmel, ha bizonyos ház körüli teendőket nem végzett el, mire hazaérkeztem a munkából. Hajlamos voltam ilyenkor azt gondolni: “milyen jó lehet egész nap itthon lenni és a TV-t bámulni”.
Mekkorát tévedtem?! Hatalmasan nagyot.
Ugorjunk gyorsan pár évvel későbbre. Most a feleségem az, aki az egész napot az irodában tölti, én pedig otthon maradtam a gyerekekkel. Először úgy gondoltam, mi sem egyszerűbb: a ház körüli dolgokat sokkal hatékonyabban és jobban elintézem majd. Ennek megfelelően első dolgom volt, hogy a ház szekrényeit és a hűtőt rendszereztem. Mindent feliratoztam, természetesen címkével kifelé, a polcokon az ételek és fűszerek különböző fajták és típus szerint sorakoztak. Rendkívül büszke voltam magamra.
Akarjátok tudni, hogyan néz ki most a hűtő?
Az a helyzet, hogy a sima kezdés után azt hittem, hogy ez a rendszer működőképes lesz: tisztán tartom a lakást, intézem a szennyest és az asztalon vacsorával várom haza a feleségemet minden nap. Nos, ezt a csodás rendszert körülbelül egy hétig sikerült is fenntartanom, és így visszagondolva nem is értem, hogy ment ilyen hosszú ideig.
Tudjátok, azelőtt soha nem szembesültem azokkal a mindennapos megmérettetésekkel, melyeket az egész napos gyermeknevelés jelent. Szóval, aprólékosan fogom leírni egy napom rutinját, hogy értsétek, mire gondolok megmérettetések alatt…
06.00: Felkelek, elkészítem a feleségem kávéját, elküldöm a fiamat zuhanyozni, bepakolom az iskolatáskáját, megnézem, hogy megcsinálta-e a házi feladatát, és megmosta-e a fogát.
06.45: Kiviszem a fiamat a buszmegállóba.
07.01: Épp időben lépem át a küszöböt, hogy halljam a 3 évest nyafogni és sírva könyörögni a palacsintáért és gyümölcsléért. Szereti ágyban elfogyasztani a reggelit, miközben TV-t néz.
07.02: Megkapja a palacsintát és a dzsúzt, amit általában felfele mutató hüvelykujjal nyugtáz – de nem mindig.
07.15: GONDOLKODOM a zuhanyzás lehetőségéről. Természetesen ez esélytelen.
07.30: A feleségem dolgozni indul.
07.30-09.00: A napnak ez a szakasza akár nagyon jó is lehet. Néha visszafekszem a lányokkal egy kicsit az ágyba. Amennyiben ez nem így történik, felkelnek 07.30-kor és őszintén szólva elég nehezen bírok el két nyűgös és felpörgött lánnyal, akik délben már kikészítenek mert korán keltek. Plusz, minden éjjel dolgozom és néha nekem is szükségem van extra alvásra. Persze az sem túl pihentető, ha minden 15 percben valaki megüt, rám fekszik, rám ugrik, fejen kólint vagy kéri a cumiját.
09.00: Megkapom a rendelést (azt hiszik, hogy felszolgáló vagyok a kedvenc éttermükben, a ‘Daddy’s Cafe’-ban) a 3 évestől, hogy szeretne csirke nuggets-et gyümölcslével. Miután közlöm vele, hogy ehhez még túl korán van, ő azonnal levág egy 5 perces hisztirohamot, amíg egyszercsak…*dobpergést kérnék*…megkapja a csirke nuggets-et gyümölcslével. Jattot nem ad.
09.05: Leülök a kanapéra és erőtlen kísérletet teszek a munkára vonatkozóan.
09.06: A 18 hónapos a fejemen ülve csirke nuggets-et falatozik és gyümölcslevet iszik.
09.15: Kiszedegetem a panírmorzsákat és csirkedarabkákat a hajamból, és felszedelődzködöm a kanapéról. Néha a lányom mézes müzliszeletet reggelizik: na, azt egy egészen más meló eltakarítani.
09.17: Peluscsere.
09.20: Visszaülök a kanapéra.
09.21: Megkérnek, hogy kapcsoljam be a Spongyabob Kockanadrágot. (‘A szilánkos epizódot’ – imádom, ahogy mostanában körülírják, melyik részt szeretnék nézni.)
10.30: A 18 hónapos alszik, a 3 éves közben TV-t néz, játszik és minden 20 másodpercben kérdez tőlem valamit .
10.35: Végre valahára eljutok zuhanyozni.
10.45: Peluscsere (a durvábbik verzió).
11.00-12.00: Sikerül leülnöm és pár munka-ügyet elintéznem.
MEGJEGYZÉS: Már dél van, és még egyetlen-egy házimunkát sem végeztem el.
12.00-12.30: A gyerekek ebédelnek (minő meglepetés: még több csirkét), közben én szerényen próbálkozva igyekszem rendbe rakni a konyhát a hét fogásos ebédjük megfőzése után.
12.30-14.00: Rendbe hozom a káoszt a konyhában, és kiválogatom a szennyest. Ha van egy kis szerencsém, sikerül felszedegetnem cirka 19.000 darab játékot és kockát a nappali padlójáról. Ha óriási szerencsém van, sikerül átkelnem a nappalin anélkül, hogy rálépnék azon különösen éles gyerek játékokra, melyeket a gyártók biztonságosnak gondolnak.
14.00-14.30: Átöltöztetem a lányokat, hogy lesétáljunk a buszmegállóba. IGEN, EDDIG PIZSAMÁBAN VOLTAK.
14.30-15.00: A lányok a buszmegállóban játszanak, amíg a bátyjukat várjuk.
15.00-16.00: A lányok lefekszenek aludni, a fiam bemegy a szobájába. A konyha egy katasztrófa-sújtotta övezet, miután a fiam bekapott némi harapnivalót és ehhez végigtúrta az összes szekrényt. Néha ilyenkor dolgozom is kicsit, de ez nem mindig jön össze.
16.00-17.00: Döntőbíróként próbálok a fiam és a lányom közt békét teremteni, miközben ők változatos és értelmetlen csatákat vívnak a ház egész területén:
Fiam: Apa, vidd ki Syd-et, mindent összetaperol a szobámban! Lányom: Nem, nem is igaz! Fiam: De igen, Syd, nyomkodod a számítógépemet és hangoskodsz! Én: Sydney, tényleg kiabálsz? Lányom: Bólogat. Én: De miért? Csak idegesíteni akarod? Lányom: (kuncogva) Igeeen.
17.00-18.00: Segítek a fiamnak a házi feladatban, kitakarítom a házat, felporszívózom, vacsorát készítek.
18.00: A feleségem hazaér és megvacsorázunk. A legtöbbször túl fáradt vagyok ahhoz, hogy belemenjünk a ‘milyen napod volt’ körökbe, és inkább a verandán vacsorázom egyedül.
MEGJEGYZÉS: És ez még egy jó nap volt.
Ugyanis nincs két ugyanolyan nap. Nem számoltam be arról amikor betegek, az egy órás bőgésekről, a random szórakozásokról, az ügyintézésről, a kockákból várépítésről, a samponról amit fel kell takarítanom a földről, a mosogatószerről amit ki kell mosnom a kutya vizesedényéből, a széthajigált tiszta ruhákról amiket rendszeresen a ház különböző pontjairól kell összeszednem, a pisi foltokról amiket a gyerek hagy a konyhapadlón miután letépte magáról menet közben a pelenkát, a napközbeni fürdetésekről mert azt gondolták, mennyire vicces lenne megfürödni a sárban, a karnisról lerángatott függönyök visszaakasztásáról, a kirángatott és autóként húzgált fiókok visszahelyezéséről, és még annyi mindenről…
Egyszóval, bármelyikünk is ér haza a munkából: fogalmunk sincs, hogy a házastársunk mit élt át nap közben. Például, egyik nap mikor a feleségem hazaért, én kint voltam a gyerekekkel miközben ők a kocsifelhatón játszottak. Gyönyörű nap volt, csodás volt egy kicsit üldögélve nézni őket. Erre a feleségem kiszáll a kocsiból és az az első kérdése: ‘És a vacsora?’. Mondom neki, hogy egész nap őt vártuk és megengedtem a gyerekeknek, hogy kicsit játszanak kint amíg ő megérkezik. Mire azt mondja, idézem: ‘Mi a fene van veled mostanában?’
EZ KOMOLY?! Most töltöttem együtt 12 órát három kis szörnyeteggel, megengedek magamnak pár percet a friss levegőn, erre hazajön és ez az első mondat, ami kiszalad a száján?
Szóval Hölgyeim, tisztelettel esedezem bocsánatért mindazokért a negatív megjegyzésekért, amelyeket valaha tettem, illetve az otthon lévő anyukákkal kapcsolatos viccelődéseimért. Nem könnyű. Igazság szerint, ez a legnehezebb munka, amit valaha csinálnom kellett…
Tisztelettel:
Egy otthon lévő apuka”
Nos, igen. Erre mondják azt, hogy valaki (mindenki) akkor nyilatkozzon, ha már átért azon a bizonyos hídon. Semmiképpen ne ítélkezzünk olyasvalamiről, amiről halvány lila fogalmunk sincsen.
Ezt a cikket egyébként többször is elolvastam a megjelenése óta – önnyugtatásképp. Most már számomra is aktuálissá vált és jó tudni, hogy valahol a világban van képviselője a férfi nemnek, aki meghajlik a 0-24-es műszakjaink előtt. És nem, most nem mártír napot tartok. De valljuk be, ennél szebb vallomást nem kapunk. Vagy legalábbis nem túl sűrűn…
Tehát Anyukák, ne csüggedjetek! Van élet a GYES után, sőt: közben is. Főleg, ha Apuci van GYES-en… 🙂
A forrás innen elérhető.
