Chapter One – a kulináris paradicsom

Lesz olyan aki erre a posztra majd ingatja a fejét, hogy “már megint csak a kaja” de higgyétek el nekem: ez egy olyan dolog, ami nem maradhat az emberben. Főleg, hogy az ember manapság kevésszer tapasztalja meg a tökéletes kiszolgálást a saját ebédlőjén kívül. Tegnap este viszont olyan gasztronómiai élményben volt részem, amelyet nem sűrűn fog étterem felülmúlni – ha mégis, arról úgyis beszámolok. 🙂

Nyitás előtt a főnök úgy gondolta, ki kell fújnunk négy napos előkészületi fáradalmainkat és talán így majd újult erővel futunk neki az elkövetkező sushi-zombi támadások visszaverésének. Ezért az a hasznos ötlete támadt, hogy asztalt foglal Málta egyik No 1. éttermébe, a Chapter One-ba. És milyen jól tette!

Tudni kell, hogy Máltán nincs túl sok speciális étel. Legalábbis számomra, mondjuk engem nyíltan “food pervert”-nek neveznek a jelenlegi munkahelyemen – ha valakinek nem érthető az elnevezés, utánanézhet google fordítóban, de szerintem nem szükséges. 🙂 Az itteni különlegességek kimerülnek a ló, fürj-és nyúl ételekben. Nekem az első kifejezetten a ‘nem eszem’ témakörbe tartozik, az utóbbi kettő pedig nem számít túl nagy was is das-nak, mert otthon is ugyanúgy megtalálhatom az éttermek menüjén. Máltán utánozhatatlanul finomat étteremben – eddig – még nem ettem, valahogy nem látom erősnek a mezőnyt a magyarországi konyhához viszonyítva.

A Chapter One viszont nem tipikus máltai tulajdonossal büszkélkedik (hanem apai/anyai ágakon japán vérvonallal). 2010-ben nyitott, mint családi vállalkozás és a főszakács egy Michelin csillagos étteremben sajátította el tudását. Otthon nem feltétlenül ülnék be nagy gyakorisággal viszont külföldön, eurós fizetésből (főleg a főnökéből 😉 ) megteheti az ember, hogy szájhúzás nélkül elmegy egy ilyen helyre minimum kétszer egy évben (na jó, háromszor… 😀 ). Komolyan mondom, én az ide látogatónak kötelezővé tenném a hely meglátogatását. Ez egy olyan íz-élmény, amit mindenki megérdemel egyszer az életben!

Legutóbb tavaly karácsonykor tettem tiszteletemet, akkor viszont farkaséhes voltam és rettenetesen fáradt, így a mohóságom és tompaságom elegye megakadályozta a teljes élvezetet. Most viszont mindent bepótoltam!

A kiszolgálásról annyit, hogy mivel ez egy elit de mégis családias hely ezért az ember nem feszeng; nem érzi a kényszert, hogy egyenes háttal és egy virtuális enciklopédiával a fején kell ülnie a székben. Halk jazz szól, körülbelül 30 négyzetméter az egész tér kettészedve, pár asztallal (a helyiség nem zsúfolt és méreteiből adódóan nem is képes azzá válni). Olyan nincs, hogy ne legyen egyetlen vendég sem viszont egy pincér van (a tulaj és egyben főszakács testvére), aki soha nem hanyagol el és mindig akkor jelenik meg, amikor bort kell tölteni vagy megkérdezni, minden a legnagyobb rendben van-e. Megvan valamint az a – business szempontjából – vonzó tulajdonsága, hogy valahányszor odajön, az embernek kedve támad rendelni valamit. 🙂

Azért jó egyébként japánokkal étterembe járni, mert hasonlóan elvetemült függők. Imádják az ízeket és ez a hely egy FÖLDI PARADICSOM, ahol minden étel egy-egy költemény: ízekből, színekből, illatokból. A mai menüm – azon túl, hogy a tányérok ízlelés céljából körbe-körbe jártak, így gyakorlatilag egy étel-ringlispilen ültem – a következő volt:

• Előétel: Carpaccio of wild local fish, crunchy fennel, lemon and olive oil. (friss, helyi vörös húsú hal salátával, olívaolajjal és citrommal, némi naranccsal díszítve)
• Főétel: Pan glazed fillet of Aberdeen Angus beef, mushrooms, seasonal vegetables and red wine sauce. (Angus filé friss zöldségekkel és vörös boros szósszal)
• Desszert: Homemade carrot cake with chrunchy walnut and vanilla-cream (Répatorta vanilia krémmel és dióval)

A carpacciokkal mostanában kezdtem ismerkedni legyen az lazac, egyéb hal (pl. seabass) vagy marha carpaccio – abszolút beleszerettem ebbe az előételbe. A vörös húsú halnak intenzívebb az íze mint a fehérnek amit jobban szeretek, viszont citromos olajjal megöntözve és naranccsal olyan ízvilágot kaptam, hogy esküszöm úgy néztem ki, mint Remi a Ratatouille-ban. 🙂

Az Angus beef – hát… nem hiszem, hogy túlzásba esnék ha azt mondanám, hogy életem legfinomabb steakjét ettem medium rare-re sütve. Mostanáig nem találtam a megfelelő jellemzést arra a textúrára, melyet a hús képviselt. Gyönyörű, omlós – ezért mondjuk pofon járna ugyebár – , mit omlós: ELOLVADT a számban!!! Valójában majdnem elsírtam magamat amikor az utolsó, befelé haladva barnából szivárványszínűen rózsaszínre váltó falatot bekaptam. Mindenki arcán ugyanazt a fájdalmat láttam, miután a tányérok üresek lettek.

A desszert szintén főnyeremény volt, habár a lányok Vanilla créme brulée-je finomabb volt a ropogós, karamellizált tetejével. Legközelebb már direktben azt rendelem majd. 🙂 A sort végül egy olyan finom grappával zártuk (na nem, mintha nem ittunk volna meg 2 üveg extra finom Rioja Crianza-t közben – tudniillik, a borkínálat is elég szép a Chapter One-ban), hogy abból rögtön rendelt is a főnök egy üveggel: csak 60 euró körül van, nem drága. 🙂

A menüt nagyjából végigkóstolva már értem, hogy amikor a srácok a Chapter One-ból megérkeztek hozzánk vendégként, miért kellett makulátlan nigiri-tálat alkotnom zöldfülűként – a főnök zord pillantásától kísérve. El tudom képzelni, hogy akinek ilyen szinten művészet az étel megalkotása, hogyan reagál egy elnagyolt, csúf és ízetlen katyvaszra. Valószínű számára a konyhai tökéletlenség és a kreativitás hiánya nem bocsánatos bűn…

Mit mondhatnék, mindent (az árat is) figyelembe véve csodálatos, szemet-és gyomrot gyönyörködtető élmény volt ez számomra és mielőtt visszatérek Magyarországra, feltétlenül meg kell ajándékoznom még egyszer sóvárgó gyomromat a főszakács úr alkotásaival. A képek sajnos a sziPhone-ommal készültek, ezért túl sokat nem tudtam kihozni belőlük; azért megpróbáltam…