2016 február 25.

Ember, küzdj és hízva hízzál!

Nagy “sötétségben” telnek az utóbbi napok. Valószínű az sem segít, hogy maszatos, esős, undok idő van és ettől több fokkal homályosabban lát az ember. Legalábbis én. Elég régóta nem írtam panaszkodós bejegyzést de úgy érzem itt az ideje, hogy egyrészt kiírjak magamból egy-két dolgot, másrészt pedig szavakba öntsem, amit mostanában kevésbé látok másokon magam körül (a szülés utáni gyerekneveléssel járó, anyákra ható árnyoldalakat) – lehet azért, mert a ház falai elválasztanak a külvilágtól, tehát tulajdonképpen semmit sem látok. Nem akarok én lehúzós lenni, de muszáj kiadnom magamból amit érzek. Szerintem nem csak önmagam nevében szólok most.

primobabycom_FotorTehát. Adott ez a világ csodája dolog, a szülés és a gyermek. Vitathatatlan, hogy csoda. Az is, hogy semmi pénzért nem fordítanám vissza az időt és ez a dolog tényleg csak akkor válik érthetővé minden nő számára, amint átéli a helyzetet és a következményeket. Rengeteg szakkönyv szól a gyermekáldásról és az azt követő időszakról, meg a védőnő is felkészít jó pár szituációra, ha van olyan jó fej (az enyém az volt – most már egy következő, szintén jó fejet “fogyasztok”, mert az előző elment kipróbálni amit tanít: tudniillik az anyaságot). Viszont azt kell, hogy mondjam: a szakkönyvekkel és az összes tanáccsal akár ki is bélelhetjük az ablak-közöket, nagyjából pont annyit számítanak amikor éles a helyzet. Attól még, hogy tudjuk mire – is – számíthatunk, attól még “beüt a sz*r”. A legjobban szerintem az “Ilyen a formám” (“The back up plan”) című vígjátékban jellemzi egy játszótéren gyerekeit pesztráló apuka a gyermekvállalást:

“Rettenetes, rettenetes, rettenetes…aztán történik egy pillanat, valami varázslatos. Aztán rettenetes, rettenetes, rettenetes…aztán megint történik valami varázslatos…és ettől éri meg az egész.” (Közvetlen ezután az egyik gyereke odamegy az apukához, tenyerében beazonosíthatatlan eredetű kakival. 🙂 Ezt a részt meg is kerestem, de sajnos csak angolul van fent.

Amikor világra hoztam Bencét, az életem egyik legszebb és legjobb élménye volt (leszámítva magát a szülési folyamatot, ugye 🙂 ). Ilyenkor az ember úgy érzi, azonnal beszűkül a tér körülötte. A reflektorok rád és a kicsire irányulnak, mindenki veletek foglalkozik, segítenek és támogatnak. A végtelennek tűnő kórházi napok után (nálam ez a szülés előtti 1 hetes kényszerkórház miatt is hosszabbnak tűnt, de Bencével is 5 napot voltunk bent a sárgaság miatt) végre hazajöhetsz és úgy érzed tiétek az egész világ, neked még sincs másra szükséged csak a saját ágyadra, nyugalomra és a kis babaillatú gömbőcre, akivel akkor is foglalkozol ha épp nem igényli. Mert foglalkozol vele. Ha más nincs és túl vagy a pelenkázás-szoptatás-simizés kombón akkor csak nézed és nézed, órákon át. Jól van ez így. Észreinfospesialnet_Fotor sem veszed, és átlényegülsz egy ösztönlénnyé, aki elfeledi az “ÉN”-t, a saját identitást. Csak egy mikroszkópon keresztül nézett világ számít, ami a lakáson belül alakul ki. Az életed innentől egy ciklikus körforgás. Amúgy is az, persze: ott a “felkelsz, dolgozol, lefekszel” mókuskerék. Ez viszont más. A ciklusok napszakokból órákra csökkennek: két, majd három órás alvás-pelus-szopi-alvás körökre. De kit érdekel ez, ugye? Mert egyrészt van aki segít ebben, másrészt ez ilyenkor annyira természetes, mint a levegővétel. Azt hinnéd, hogy a nők nagy része belepusztul a 2 óránkénti éjjeli felkelésbe és amúgy az aggodalomba, hogy életben marad-e a felügyelete alatt az a csecsemő. Elárulom: bele is pusztul. Naponta. Aztán újraindul a szíve a szeretettől és valahogy kibírja. Valahogy.

Amikor ez az időszak éppen a jelen, akkor lehetetlennek tűnik, hogy egyszer csak ez is el fog múlni. Pedig elmúlik, viszonylag hamar és közben mindenki mondja is körülötted, hogy “hogy nő, már mekkora!!!” – ezt te biztosan kevésbé érzékeled, mert beilleszkedsz egy jó kis mikrokörnyezetbe, ahonnan bizony egy ideig nem moccansz. A fenti mondat (miszerint a gyerek “már mindjárt totyog” sőt, iskolába megy és magától lefőzi nektek reggel a kávét) egy ideig elhiteti veled azt a kellemes illúziót, hogy az idő rohan és mindjárt visszakapsz mindent: az éjszakáid, a lapos hasadat, a használható agyadat vagy legalább annak egy részét, az emlőidet és a múltból homályosan derengő életed mozaikjait. Barátokat, programokat, jó kis estéket. Csúnya, csúúúnya önző én, mondjátok most a képernyő előtt. Tudjátok mit? Bevállalom. Ez az egész nem a gyerek iránti szeretetről szól, nem kérdőjelezi meg a szülés értelmét, szükségességét vagy gondoljunk erről bármit is. Az az anya, aki azt mondja, hogy nem voltak/nincsenek hullámvölgyei és nem gondol néha arra, hogy (előző védőnőm szavaival élve) “lemegy a boltba” (és nem megy többé haza…jaj, hát persze, hogy hazamegy csak pár óra múlva amikor már fáj a hiányérzet…), az HAZUDIK. Én nem vagyok hazudós, tehát bevallom őszintén: a mostani depressziós hullámvasút az eddigi legdurvább, amire nem igazán számítottam tekintve, hogy fél éves a csemete. Ilyenkor már kifele szoktak jönni ebből, nem? Kivéve, aki még csak most megy befelé. 🙂

És akkor most jöjjön az aktuális jelen(em), azaz a következő időszak: amikor már némileg öntudatra ébred a fióka és nem alszik napi 20 órákat, hanem foglalkozni hosszabbitashu_Fotorkell vele de nem úgy, mint eddig. Egy végtelenített, monoton, fárasztó és apátiás vegetálásba torkolló szakasz ez. Amikor a lakás falai ketreccé változnak, a tükrök pedig az ellenségeiddé. El kell fogadnod önmagad (pedig nincs is szó “önmagadról”) és a helyzetet, hogy két szoba-konyha-fürdőszoba rabjává váltál és a kommunikációd – ezzel együtt pedig az agyi tevékenységed is – lecsökkent egy csecsemő szintjére. Vagyis a szókincsed tartalmazza a dede, dada, dádá, baba, bebe, ede, gege, és még számos hasonló kifejezéseket néha pedig azt is, hogy kukucs vagy szia. A barátok nagy része tisztes távolba helyezkedik tőled és az idegállapotodtól (és mennyire érthető ez!), te pedig átváltozol egy érdekes lénnyé: félig az álmatag tekintetű Csipkerózsikává a – szó szerinti – toronyból (méretes duzzanatokkal a fejeden) és félig az ön-és igazságérzetes Puzsér Róbert női kiadványává. Utóbbit nem szapulni szeretném, a lényeg pont az, hogy mennyire megértem őt. Az eddig óriási sikerélménynek számító napi tevékenység-morzsák, úgymint az itthoni torna (szerencsés esetben egy kis háztömbök körüli futással kiegészítve, már ha a szoptatás által igénybevett “lökhárítók” ezt engedik), az olvasás és főzés már nem elégít ki, mert hiszen ennél több az életed, vagy legalábbis több VOLT. Márpedig, ha egyszer elértél valamit, akkor nehezen viseled az alatta lévő szintet. Duplázza a rossz közérzeted, mikor kifelé próbálsz nyitni a világ felé – legalábbis a saját határaidon belülről – de vagy semmit, vagy csalódást kapsz bumeráng sebességgel és repülési ívvel.

Ezt viseled egy ideig, még párszor nekifutsz virtuálisan aztán inkább elbotlasz a saját lábadban és leülsz sírdogálni. Mert már nincs kedved semmihez. Elvégzed a feladatodat (mert, hogy ugye neked EZ a dolgod: a gyerek(ek) megszülése és nevelése) de ezen kívül semmire nem marad energiád. Fél év kellett ahhoz, hogy az én töretlen energialöketeimet és akaraterőmet feleméssze az “állapot”. Úgyhogy, most ülök és sírdogálok. És azon töprengek, hogy rossz anya vagyok-e azért,paddaocom_Fotor mert egyszerűen SOK ez az egész és annyira, de annyira egyedül vagyok ezzel. Még akkor is, ha rendkívül szerencsés helyzetben vagyok egy ilyen Társ és Apa mellett (=tökéletes, segítőkész, áldozatkész, toleráns, stb.). Elengedem a gyeplőt, végképp elvesztem az identitásomat, a motivációimat, az akaraterőmet. Kiesek a formámból, és nem találok vissza csak pillanatokra. Nehéz lehet velem. Amikor már félbehagyok egy tornát; ÉN, aki soha semmit nem hagy félbe…akkor nagy a baj. Valahol a következő tavaszi hónapokba vezető alagút végén ott a fény, tudom. A napsütéssel, csicsergéssel, a mózeskosár bezacskózásával és az ülőrészes babakocsi földszinti tárolóba helyezésével talán visszakapok pár súlyt a mérlegem jobbik felére, és levehetem a felesleges súlyt a saját végtagjaimról (mert, hogy így nem megyek strandra, az ziher), de addig még rengeteg perc van hátra. Nem nap, vagy óra, PERC. Mert ilyenkor percekben méred az időt, amíg fel nem bukkansz végre a hullám tetején. Maradnak a jó tanácsok és az imára kulcsolt kezek. Egyszer ugyanis ez is elmúlik…

Addig is: kedves Tavasz, nagyon várlak, te pedig, kicsi Önmagam a testem mélyében:

KÜZDJ ÉS HÍZVA HÍZZÁL!

 

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

6 thoughts on “Ember, küzdj és hízva hízzál!”

    1. Annyira jó, hogy te, aki soha nem voltál ilyen helyzetben és soha nem is leszel, ilyen jól tudod a tutit, tanítsd szegény eltévelyedett anyákat, mester!
      (Ha netán mégis _együttérzést_ jelentene a “szánni”, akkor elnézést. De arra nem valami jó szinonima.)

  1. Vica Holdampf

    Köszönjük, Emese.:) Sajnálom az érzéseid.:) Biztos nem jó a bőrödben lenni. Ez nagyon építő hozzászólás volt. Ha nem érdekel vagy nem tetszik a blog, javaslom, ne olvasd, vagy pedig szüljél Te is gyermeket.:) minden jót!

  2. Epresmarcipán

    Kitartás! Jön a tavasz, a napsütés, és ha elmúlt fél éves a csemete, picit jobb lesz. Jönnek persze mindig másfajta megoldandó feladatok, de fel a fejjel, és kérj pár óra kimenőt! 🙂 üdv. Két 22 hónapos anyukája. Bővebben olvashatsz rólunk amilombikbebinkpontcafeblogponthu-n, hátha erőt merítesz:-)

    1. Vica Holdampf

      Kedves Epresmarcipán! Köszönöm, már attól jobb lett, hogy kiírtam magamból!:) Megéri a kisfiamért! Akkor Te már túl vagy az alagúton, és a végén nem a vonat világít ezek szerint!!!:) szuper hírek!:) ellátogatok az oldaladra! Üdv: Vica

      1. Epresmarcipán

        Pár alagúton már igen, de ki tudja, nem lesz-e vonat a következőben. 😉 Szerintem jó, ha valaki (f)elismeri, hogy hullámhegyek-hullámvölgyek vannak. Nem csupa móka-öröm-kacagás az egész. Persze van az is bőven, de ez 0-24es műszak, heti 7 napban, és természetes, hogy időnként bedarálja a szülőt a folyamatos készenlét. Emberek vagyunk mi is… (azt hiszem). Aki nem így van, azt rögtön szentté avatom… vagy csak szégyennek tartja bevallani. Ennek ellenére ismerek olyat, aki anyának született.. de tényleg! Rosszabb napokon azzal vigasztalom magam, hogy talán nem csinálom olyan rosszul, mert a gyerekeim vidámak, nyitottak, elevenek, érdeklődőek. Nektek pedig most jön a legizgalmasabb időszak! 🙂 Igyekszem visszaolvasni. 🙂

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük