Gatsby

“The loneliest moment in someone’s life is when they are watching their whole world fall apart, and all they can do is stare blankly.”

/F. Scott Fitzgerald, The Great Gatsby/

Addig írom ki magamból ezt az élményt, ameddig még friss bennem, az agyamban és a lelkemben. Nincs könnyű dolgom így sem. Ma megnéztem harmadszorra is A nagy Gatsby-t. Angolul láttam elsőre itt Máltán, moziban (ha jól emlékszem, 3D-ben), azóta pedig még kétszer megnéztem. Hajlamos vagyok olyan filmeket többször megnézni, melyek nagyon megfognak valamilyen adottságuk folytán. Hát bátran mondhatom, hogy a Gatsby egyike ezeknek.

Nem tervezem, hogy a blogom ‘Movies’ részlegén kritikák foglaljanak helyet, ez a szekció nem ezért született. Itt olyan filmeket fogok taglalni, amelyek számomra valamiért fontosak, és nem akarom, hogy elvesszen az emlékük. Ennél fogva nem várok senkitől egyetértést, hiszen az elemzések szubjektívek, némi információ morzsával.

A film már nem az első remake, amit a ‘The Great Gatsby’ című könyv alapján készítettek el. A szerző, F. Scott Fitzgerald regénye sokaknak megtetszett, összesen hat filmet készítettek belőle. A leghíresebbet (Coppola forgatókönyve alapján, Robert Redford és Mia Farrow főszereplésével 2 Oscart is nyert) egy ideje már keresgélem, honnan tudnám megszerezni…már a szereplők is elég biztosítékot adnak ahhoz, hogy tudjam, egy fantasztikus remekmű lehet az is.

Én a film trailerét körülbelül másfél-két éve láttam, az amúgy rettenetes élményt nyújtó “Csodálatos pókember” vetítése előtt. CM-mel voltam moziban, mivel csak azt a filmet játszották eredeti nyelven, és már akkor is felfigyeltem az előzetesre – ami ugyan nem mondott vagy mutatott sokat, de éppen elég volt, hogy a hangulat átjöjjön. Emlékszem, hogy mondtam is: “Mhhm, I guess I will like this..”. C. hitetlenkedve kérdezte tőlem, hogy “You don’t know Gatsby?!”, én meg bután néztem rá és kérdeztem, hogy “Gatsby? What Gatsby?”. Nos, ugyanez a mondat hallható a filmben is Daisytől, és nagyon meghatározóan bennem maradt ez a párbeszéd. C. elmondta, nagyjából miről szól majd a film és, hogy a könyvet el kellene olvasnom. Azóta meg is szereztem, most fogom majd elkezdeni….:)

Térjünk vissza a 2013-as remake-hez. A film betekintést nyújt az 1920-as évek amerikai társadalmára, ezen belül is főként az újgazdagok életébe, ami számunkra az “amerikai álmot” meríti ki. Ezen álom rabja a film egyik főszereplője, Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) is, aki megmásíthatatlanul, reménytelenül és végtelenül szerelmes Daisybe (Carey Mullingan). Gatsby fiatal korában elszakad szerelmétől, majd amíg – fölöttébb gyanús, de hatékony – üzleti fogásokkal egyre feljebb lépked a ranglétrán, Daisy hozzámegy a híres-hírhedt Tom Buchananhez. A történet gyakorlatilag Gatsby keserves próbálkozását írja le, hogy elérje és beteljesítse szerelmét. Eközben kissé felszínes, de semmiképpen sem fals képet kapunk az akkori értékrendekről és morálról.

Amit számomra a film adott annak ellenére, hogy rengeteg negatív kritikát kapott (na nem DiCaprio szereplése miatt, hanem pl. a zenei blokkok miatt), az megismételhetetlen élmény. A zenei aláfestés elsőre belőlem is unszimpátiát váltott ki, aztán megnéztem még egyszer kicsit kevesebb előítélettel. Másodszor rájöttem, hogy a zene engem nem zavar, sőt áthidal egy igen jelentős szakadékot: az akkori korszak és a jelen idő közti távolságot. Harmadszor nézve már elengedhetetlennek találtam a modern és az oldies keverékét, olyan szinten sikerül beleélnem magamat a történésbe, mintha én is ott táncolnék Gatsby házában – sajnos nincs ilyen szerencsém.:) Az érzések, hangulatok, színek, illatok azért megvannak: a zene segít behelyezni magamat a környezetbe.

Gatsby: Olyan tökéletesen játssza el DiCaprio, hogy a könyv elolvasása után sem fogok benne csalódni, ebben biztos vagyok. Rá szabták a gentleman stílust (vagy inkább ő szabta saját magára..), és anélkül akarok Mrs. Daisy szerepébe kerülni, hogy bármit is átgondolnék. Nem vagyok híve a gazdag életmód kedvelésének, de a fenébe is…egyszer nekem is kijárhat, hogy báltermekben forogjak a hatalmas csillár alatt, hogy egy kivételesen gyönyörű és gazdag férfi csak engem akarjon, minden áron, örökké…ez az, amit minden kislány megálmodik, aztán el is felejt, ahogy felnő és átlépi a mesevilág és a valóság küszöbét…

Az egész azért annyira magával ragadó, mert egyszerűen végig érzem a bizsergést a bőrömön. Azt a bizsergést, mintha nekem kellene titokban találkozgatnom valakivel – az egész ráadásul sokkal életszerűbb a mesélő fél bevonásával, aki az egész történetet, mint betegséget írja ki magából. A love story abszolút nem unalmas számomra, és valószínű ezer megnézés után sem lesz az. Hogy miért? Mert ahányszor végignézem annyiszor izgulok mint egy kislány, vagyok eszeveszett boldog, amikor minden szépnek és  ígéretesnek tűnik, és minden alkalommal ahogy a végéhez közeledik, vissza akarom forgatni az időt. Hogy legyen még egy kicsit beteljesült ez az álom mindenki számára. Bármennyire is nyálas ezt bevallani, szerintem ez a legeredetibb, leginkább lecsupaszított érzelmi kötődés, amit szavakba, könyvbe, filmbe lehetett foglalni. Hasonló érzésem volt, miközben néztem a ‘Szív hídjai’-t, csak annál nem volt meg az a fajta örömkönny a szememben és remegés a gyomromban, ami ennél a filmnél már szinte az elején megvolt.

Ma is megpróbáltam visszaforgatni, megakadályozni, hogy az legyen a történet vége, ami végül lesz minden alkalommal. Sebaj, meg fogom nézni még vagy ötvenszer a közeljövőben, el fogom olvasni és hallgatni fogom a zenéjét is, mert annyira szeretném elkapni és megtartani azt a hangulatot, közeget, amiben mindig is vágyálmom volt élni…Ez a film végérvényesen beette magát a lelkembe, az agyamba. Egyszerre akarom megélni Nick (a történet végül alkoholistává és lelki beteggé váló mesélője, Tobey Maguire), Daisy és Gatsby szemszögéből ezt az életet…de leginkább persze Daisy akarok lenni…

…mert életében legalább egyszer, mindenki szeretne Daisy lenni…