Egy nagyon érdekes helyről írok ma: Houtouwan-ról (tudom-tudom, egészségemre – fogggalmam nincs, hogy kell ezt ejteni 🙂 ). Egy ismerősöm tett róla ki képet Facebookra, és ez az egy kép annyira megkapó volt, hogy ráugrottam a témára. 🙂 Utánanézve egyébként láttam, hogy megjelent egy-két cikk ezzel kapcsolatban, de én mindenképpen beveszem ezt is a bakancslistás repertoáromba. 🙂
Tehát Houtouwan egy Shanghai keleti részén lévő szigetcsoport egyik szigetén, Shengshan-on található: “tüneményes” halászfalu ez, melyet egykor 2000 halász és családjuk lakott. Aztán az 1990-es években a lakók sorra hagyták el a falut – maguk mögött hagyva az oktatási lehetőségek hiányának és az élelmiszer-szállításának problémáját -, míg aztán már csak páran maradtak itt.
Ők viszont még ma is itt élnek, számomra felfoghatatlan a dolog miértje – én is röghöz kötött típus vagyok, de ha egy ilyen elhagyatott szellemfaluban kellene élnem akár egy napot is, valószínű órák alatt begolyóznék. Pláne, hogy nincsen civilizáció a közelben. Csak a hatalmas víztömeg és a természet – ami eddig még csábító lenne -, plusz az előbb említett anyatermészet által birtokba vett, sötét és csendes házak. Túl csendes házak. Apró zörejekkel. Nem az én terepem, na. Viszont világosban, társasággal megnézném! 🙂
Ezt teszik egyébként mások is: egész turistacsoportok vonulnak végig hullámokban a falun és kattintanak percenként 128-at fotómasináikkal, hogy megörökítsék az egyértelmű tényt: a természetnek tényleg nincsen ránk szüksége. Ha mi eltűnünk, akkor egyszerűen csak visszaveszi amit mi elvettünk tőle. Ehhez még csak sok idő sem kell – és ez félelmetes dolog. Valójában szerintem fogalmunk sincs, mire képes még a természet. Nagyjából úgy tudnám körülírni amit érzek, ahogyan a Bosszúállók című filmben hangzik el: “Hangya – (mutatva Lokira a bezárt kabinban) – Bakancs (mutatva a piros gombra, ami a nevezett kabint elengedi szépen a levegőben, hogy aztán az fénysebességű repülés után valahol a földbe/vízbe/betonba csapódjon)”. És mi még csak istenek sem vagyunk, ugyebár. 🙂
Egyébként hihetetlen, hogy mennyire találékony faj az ember: mindig keres kiskapukat, és aki keres az talál, ugye. Például egy egykori lakos, Xu Yueding és felesége Tang Yaxue (Annyira viccesek ezek a kínai nevek, komolyan. Tőlem aztán bármelyik lehetne női vagy férfi név is…) 20 éve költöztek el, de minden egyes nap visszatérnek a saját házukhoz, hogy aztán ott a turistáknak eladják a szigeten kapható egyetlen terméket: az üveges vizet. Érted. Elköltöznek a civilizációba, hogy aztán ott megvegyék a vizet, majd visszavigyék a régi falujukba és ott eladják a szintén máshonnan érkezőknek. Zseniális. És ezt sem én találtam ki.
Ahogy fentebb írtam, nem mindenki hagyta el a szigetet: Sun Ayue (aki férfi…:-) ) például még itt lakik, bevezetett folyó víz és áram nélkül. Gyakorlatilag egy olyan házban él ami nagyjából úgy néz ki, mint az Árpád híd alatti hajléktalan szállások egyike (és itt most nem cinikuskodom!): a szobában van egy matrac nélküli faágy, és két szék – amiből az egyik asztalként funkcionál. Azért Sun is társas lény: néha bejár a hegyeken túl lévő városba, hogy mahjong-ozzon egyet a spanokkal. Amúgy pedig idegenvezető a szigeten.
Sun Ayuén kívül egy idős hölgy, egy pár, és néhány kutya lakja az 500 házból álló szellemfalut. Nem tudom, melyik a jobb: kora hajnalban/sötétedéskor végigmenni a kivilágítatlan falun magányosan, vagy pedig ugyanezen körülmények között szembe találkozni a jelenlegi lakók egyikével. Egy tízes skálán NAGYON raknám tele a gatyámat, bármelyik esetben. A fotók alapján egyébként Houtouwan gyönyörű, már csak a házakat benövő növényzet szempontjából is – figyelembe véve, hogy a civilizált településeken ilyen “benőtt” házakat sokszoros áron adnak el, mert ez “különleges”.
Mindenesetre azt hiszem ezennel bevezetem azt a fenyegetést a köztudatba, miszerint:
Houtouwan lakója jöjjön veled szembe sötétedéskor! – persze Houtouwanban. 🙂
