Anélkül, hogy támadnék bárminemű hazánkban üzemelő ’all you can eat’-rendszerben működő és tündöklő éttermet, megszületett egy gondolat a fejemben és nem hagy nyugodni. Úgyhogy kiírom.
Szóval vannak ezek a „tömj magadba, amennyit csak szeretnél” jellegű gasztro-pontok városszerte. Az is lehet, hogy még nem voltam a megfelelő ilyen kulináris műhelyben, mindenesetre párat azért én is kipróbáltam, és most – tényleg mindenféle utalgatás vagy leminősítés nélkül (hiszen ki vagyok én…) – elmondom arról a véleményemet, miért nem való a magyar embernek az embernek az óljúkenít.
Az okok:
– Nagyon nagy különbség van evés és etetés (vagyis etetve levés, hogy szépen fogalmazzak…) között. A fenti „válogass fix pénzért órákon át a végtelenségig és tovább” elvrendszer nekem valahogy nem a szelekciót, a magas minőséget juttatja eszembe.
– Kicsit olyan ez – az előző gondolatot tovább vezetve –, mint a közönséges tejelőtehén és egy kobe marha közti különbség. Az egyik agyon van „tápolva”, aztán a megfelelőnek vélt pillanatban a bolyból átkerül a vágóhídra, ahol aztán sorsa bevégeztetik. Míg a másik… hát, lényegében ugyanoda (a tányérra) kerül a végén, csak az útvonal és az életminőség nem azonos az előzőével. Meg az ára és az íze, persze.
Bizony, arra gondolok: az ’all you can eat’ a szegények gasztro-csimborasszója, nyilvánvalóan a pórnép ideális esetben sem ebédel/vacsorázik egy Michelin-csillagos étteremben. Pedig ember-ember. Ja, viszont pénztárca és pénztárca közt óriási a különbség. És itt most nem irigy vagyok. Néha én is eljutok egy-egy jó helyre, persze nem minden vasárnap…
– Ha már a minőségnél tartunk: az a baj a mennyiség növelésével, hogy általában (és a saját tapasztalataim szerint) a minőség kárára válik. Nagyon kevés olyan esetnek voltam eddigi – igaz rövidke – életemben tanúja, ami ezt az állítást megcáfolná.
– A magyar Az ember annyira agyon van szabályozva; annyira nem élheti a szabad életet, de annak még a fogalmát sem képes felfogni vagy lapról felolvasni, hogy amint egy ilyen élethelyzet elé állítják lehetőséget kap (tudniillik, hogy X összegért Y mennyiséget korlátlanul elfogyaszthat), előbb megzavarodik, majd hirtelen tíz perc alatt akarja kompenzálni mindazt, amit más területeken nem kaphat meg. Konkrétan ‘A nagy zabálás’ jut erről eszembe…
– Az étkezés lényege és élvezete – szerintem – az ízekre alapul. Itt nagyjából ismét a minőségről beszélek, mert a korlátlan fogyasztás véleményem szerint kizárja az élvezeteket – a különleges és speciális étkezést, hiszen ezt ugye meg kell fizetni. Amúgy pedig, ha funkcionálisan gondolkodunk: minek háromszor annyit enni, mint amennyi tápanyagra szüksége van a szervezetnek? Jóból is megárt a sok!
– Általános emberi mentalitás, hogy többet, még többet, majd mindent akarunk. Az ’all you can eat’ ennek az amúgy is rossz tulajdonságnak (a telhetetlenségnek) nyit utat, aminek a végén nem a megelégedés, a boldog megnyugvás várakozik. Hanem puffadás, teltségérzet, gyomorgörcs, és az a nagyon furcsa érzés, hogy valami nagyon nincs rendben és nem is ezt akartuk.
– Eszik-eszik az ember, de közben elfelejt az élvezetre koncentrálni, hiszen le kell fogyasztania azt az összeget, amit befizetett, ugye. Mellesleg szólva esélyes, hogy úgysem sikerül, de a magyar az ember erre nem gondol: csak arra, hogy ha már fizetett, akkor minél többet tuszkoljon magába…
– Az egésznek olyasmi érzete van, mint a ’black Friday’-nek. Minek ilyen gyorsan… és ennyit? Az ember kénytelen azt gondolni, hogy valamivel tényleg be akarják etetni… jelentsen ez bármit is.
És most még mindig az ’all you can eat’ éttermekről beszélünk, ugye…? 😉
Kiemelt kép: Pexels
