2017 május 16.

Kutyaetetés Murphy-vel – avagy mindig nézz a lábad elé!

Hajdanán, még gyerekkoromban kertes házban laktam családilag, szóval egyértelmű volt, hogy hosszas nyűglődés után sikerült kibuliznunk a nővéremmel a kutyát a ház mellé. Nem is egyet, hanem máris kettőt, és nem a „csilles” fajtát, hanem a hiperaktívat, hogy ne kelljen már unatkoznunk.

Így lett két belga juhászkutyánk, amiből az egyik – a szuka – Nedda névre hallgatott, a kan pedig Uno volt. Előbbi egyébként egy nagyon okos, agarakat is simán lefutó szuperkutya volt (asszem sosem lesz már több hozzá hasonló), férje pedig az a fajta, akit… hát, finoman szólva sem az eszéért szerettünk, viszont nagyon szép volt. 🙂

Ő itt Melvin, a jelenlegi kutyánk – hasonlóan szép és okos…

Anyánk – ahogy az lenni szokott – igyekezett felelősségre és tudatosságra nevelni minket az ebekkel kapcsolatban is. Szóval, ha már megvette őket a tenyésztőtől, akkor elvárta, hogy mi is gondozzuk őket: sétáltassuk, futtassuk, gyakoroljuk velük a kutyasuliban tanultakat és nyilván etessük is.

Ezt általában felváltva csináltuk a nővéremmel, de halkan jegyzem meg: ha rajtam múlt volna, akkor a nővéremre hárítom minden második napot, mivel gyűlöltem a feladatot. Ennek egyetlen nagyon egyszerű oka van: maga a kutyakaja. Van az a hiedelem, miszerint nem kell mindig őket táppal tömni, néha simán mehet nekik a házikoszt meg a csont, az ebéd maradéka.

Na, ezt anyám kiválóan tartotta is: A és B napok voltak, amikor száraztápot, kutyaszalámit, konzervet vagy egy kevert katyvaszt kaptak: valami zsíros, rántással felhúzott makarónitésztás kotyvalékot, aminek én a szagától is azonnal lejöttem az életről, viszont Nedda és Uno megőrültek érte.

Egy napsütéses, gyönyörű napon én következtem az etetési sorrendben és kitalálhatjátok, mi várt rám aznap, a kb. 10 literes piros, füles lábasban. Jjjjja. A rémes, rántásos borzalom. Vettem hát egy nagy levegőt, és öles léptekkel nekiindultam a garázsból (ahol a lábos volt) a bejárati ajtón át az udvar felé. Nagyon hamar túl akartam esni rajta, úgyhogy kábé kocogtam, de gyerekek…marha nagy tanulság: soha ne siessetek vagy siettessetek! Ha valamit meg kell csinálni, hát meg kell csinálni. Nem érdemes ellinkeskedni.

via GIPHY

A “túlesést” az imént ugyanis szó szerint értettem: a földön egy BÁRMIBEN megbotlottam (nyilván Murphy gáncsolt ki), és innentől a képzeletetekre bízom a vizualitást. Lassított felvételben képzeljétek el (mert én így éltem meg, Nektek meg így viccesebb), ahogyan próbálom korrigálni a botlást, és visszanyerni az egyensúlyt. A lötyögő cuccal teli kutyakajás lábos megtartása eközben nem volt cél, csupán reflex. Egy nagyon elhibázott reflex.

Tehát, visszatérve a mozihoz: a végén én leérkezem szépen lábujjhegyre, a túltolt erőlködésből viszont (hogy ne csapódjak földnek, mint egy liszteszsák) az következik, hogy elengedem a lábost, győz a gravitáció. Ismét javaslom a lassítást: kiélvezhetitek a pillanatot, ahogyan a méretes edény egyenesen a földhöz csapódik, tartalma pedig ellentétes irányba, szabadon áramlik felfelé.

Bámulatos, hogy milyen magasra feltoccsant a tésztadarabos undormány. Egészen beterített, köldöktől felfelé a fejbúbomig. A vonzás törvénye, ugye… Nem kertelek, elsírtam magam. Maszatolva – akkor még hosszú hajamból kilógó makarónidarabokkal – bőgve, szememből a dzsúzt törölgetve vánszorogtam befelé, és a nővérem éppen jött lefelé az emeletről. Amikor meglátott, először lefagyott.

via GIPHY

Aztán elkezdett horkantva röhögni, és miközben alig kapott levegőt a sírva vinnyogástól, azt mondogatta: „Ívi, olyan vagy mint aki telibehányta saját magát!”

Mondanom sem kell, hogy azóta évente háromszor nagyon vidám pillanataiban meg szokta kérdezni: emlékszel még, amikor azt hittem, hogy lehánytad magad?

A sztorinak több tanulsága is van:

  1. Nem sietünk sehova. Nem érdemes.

  2. Igaz a mondás, miszerint: „Mosolygok, mert a testvérem vagy, és nevetek, mert nem tehetsz ellene semmit.”

  3. Felejtsd el a reflexeket. Hajítsd el a lábost magadtól esés közben, jó messzire.

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük