Többször megfogadtam már, hogy a gyerekkel egy bizonyos kor elérése előtt (18) nem indulok el közösségbe/nyílt terepre/bárhova. Aztán valahogy mindig megemberelem magam, és úgy döntök, hogy tudom, tudjuk majd koordinálni a dolgokat. Mert két felnőtt csak elbír egy nagyjából két évessel. Ugye? Mivel Pünkösd hétvége a családi összetartás egyik ünnepe, ezért a szikrázó napsütéstől motiváltan azt mondtam: menjünk állatkertbe! Elsőre jó ötletnek tűnt…
Összepakoltam hát az elemózsiát: egy kis teszt (=keksz), egy kevés víz (=2 üveg), napszemcsik, sapka. Ez könnyen ment! – mondtam és nekiindultunk, mint Taigetosz Tours a sziklaszirt felé. Mint kiderült, később meg is érkeztünk ahhoz a bizonyos szakadékhoz.
Szóval, parkolókeresés közben azon agyaltam, hogy vajon a sors szeretné-e finoman jelezni, hogy inkább hazafelé kellene vennünk az irányt a lepukkant, ámde ingyenes játszótérre. Merthogy három nagy kör után találtunk csak helyet az autónak – mondjuk akkor valami csoda folytán az Állatkert főbejáratával szemben. Azt hiszem, ez altatta el a gyanúmat.
Leparkoltunk és beálltam a sorba – ekkor döbbentem rá, miért is volt olyan „könnyű” a bepakolás otthon: hát, mert a babakocsit mondjuk otthon hagytam. Á, semmi gáz, a fiam úgysem akarna három percnél több időt benne tölteni, magam után ráncigálni meg úgysem akarnám a kocsit, szóval jobb is ez így, legalább elfárad majd! Szép, logikus levezetés volt.
Kifizettem a két felnőtt belépőt (ötezernyóc), és örvendeztem, hogy „Jujj de jó, Bence még nincs 2, neki ingyér van a móka!” Dehogy volt ingyér! Mármint nekünk. Mi duplán megfizettünk. Befelé haladva büszkén konstatáltam, hogy az én hiperaktív fiam Apa és Anya közt sétál, a kezünket fogva – a pillanat törtrészéig volt ez így, amíg fel nem mérte a terepet. És akkor jött, ami még nem volt.
Tudjuk, hogy mekkora a Fővárosi Állatkert, ugye? Nagy. Nos, Bence érdeklődését egész pontosan az elefántok, a vízilovak, majd a zsiráfok tartották fent. Utána aztán nem volt az a zebrabébi, orrszarvú vagy szurikáta (ami valljuk be, mindenkinél hozza a maximális cukiságfaktort), amit két másodpercnél tovább nézett volna elhaladtában.
Lehet tippelgetni, mennyi ideig tudtuk a Budapesti Állatkert vendégszeretetét élvezni. Kérem szépen, egy óra hosszáig. Ismétlem: EGY ÓRÁN ÁT. Ebből nagyjából a tizedik percnél szabadult el a pokol. Volt visítás, rohangálás, közben embereknek nekiszaladva és közöttük cikkcakkozva. Egy 1350 forintos kürtőskalács még le tudta foglalni 4 falat erejéig, aztán lepkehálóval sem lehetett begyűjteni.
Hogy fotót készítettem-e? Ó, nem. Csupa olyan kép született volna, amin a könnyeimet morzsolgatom vagy épp kitépem a maradék pár szál hajamat, ami nem hullott ki az idegtől. Irdatlanka jött, látott, zúzott. Teljes erőbedobással. Gondoltam, lövök egy fotót Róla, ahogyan a nagy, sörényes oroszlán előtt pózol (a kisoroszlán a nagyoroszlánnal, höhöhö), de a telefonom annyira sajnos nem okos, hogy a hangsebességet átlépő mozgást lekövesse. Így képanyaggal sajnos nem szolgálhatok.
Miután a Tajgetosz Tours hazatért, a szülők úgy néztek ki, mint akik egy német munkatáborból szabadultak. A gyerek pedig szünet nélkül áriázott és bőgött MINDENEN, amin csak lehetett. Sikeres túra volt. Azt kell mondjam, ma is tanultam valamit. Ezek után ugyanis a Camponában lévő akváriumba fix, hogy nem viszem el – ha egy állatkertnyi vadállatpopulációból mindössze 3 kliens érdekelte, a cápák valószínű teljesen hidegen hagyják.
Azért az érdekelne, hogy vajon én vagyok ideggyenge, vagy Irdatlanka nehéz eset? Az egyszer biztos, ha valaki még egyszer merészel programokat tanácsolni, hogy hová vigyem el az unatkozó gyerekemet, annak a kezébe nyomom a Fiamat. Élelemmel, pénzmaggal. Plusz egy GoPro kamerával, amit a fejére szerelhet, hogy én is visszanézhessem majd a show-t.
Kiemelt kép forrása: Pexels
14 thoughts on “Pünkösdi ballépés, avagy Irdatlanka az Állatkertben”
Ne add fel! Majdcsak felnő a gyerek, vagy Te megtanulod kezelni! 🙂
tökéletesen igaz írtál, a mai gyerekek nem úgy reagálnak, mint a 80-90-ben születettek. Sokkal több energia kell hozzájuk. 🙂
Teljesen más már a helyzet, mint 2-3 évvel ezelőtt, nem hogy akkor, amikor még én (mi) voltunk gyerkőcök. Valószínű egyébként, hogy nem több energia kell hozzájuk, hanem egyszerűen az energiánk nagy része fixen lekötött (munka az eltartáshoz, életszínvonalhoz), és nem úgy élünk, mint régen. Sok anyukának nincs nagymama, nagypapa, rakáson élő rokonság (ahogy pl. esetemben is volt gyerekkoromban), MINDENRE egyedül van – nincs tehermentesítés. Ugyanannyi energia van, mint amennyi régen is megvolt, csak nagyjából 20-szor annyi a vállalás. Értem ezalatt a kötelező vállalást, nem a hobbikat.
Egyébként az ingerküszöb-növekedés valóságos, maximálisan igazat adok!
Köszönöm, hogy olvastál!:)
köszönöm én is.
Így-így! 🙂 Köszi, rajta vagyok! Nem adom fel! 🙂 (olyan opció nincsen)
Igen nagyon tanulságos volt.
A kedves szülők bizonyára nem sokat mesélnek gyereküknek, hanem rábízzák a virtuális lehetőségekre a szórakoztatást.
Mert ha mesélnének neki állatokról, ha sokat lennének együtt, ha sokat beszélgetnének vele, bizonyára le tudná kötni az állatkert. Én gyerekkoromban imádtam és a fiam is.
De persze, nem úgy mentünk, mint akik most vannak először együtt és beszélgetnek. Mert volt sok közös témánk a gyerekkel.
Dereng…?
Gyakorló nagymamaként, határozottan állítom, hogy sokkal nehezebb megtartani a mai gyerekek figyelmét, mint mondjuk a szüleiknél kellett! Túl sok információhoz vannak szokva, és gyorsan szelektálnak! Nem ok nélkül van annyi figyelemzavaros kisgyerek!
Azért reménykedem, hogy nem figyelemzavarról van szó esetünkben, inkább élénkségnek mondanám. Ha túl sok inger éri, akkor mindent szeretne egyszerre. Hála az égnek csak egy felé tud szaladni (egy időben).:)
Egyébként ezzel a véleménnyel is egyet tudok érteni!
Kata Sziklainé, miből gondolja, hogy a kedves szülők nincsenek együtt a gyerekkel sokat, nem mesélnek neki, vagy nem beszélgetnek? Nem szokás olyanról biztosat állítani, amit nem tudhatunk biztosan. “Dereng…?” Véletlenül tudom, hogy mennyit foglalkoznak Irdatlankával, és biztosan állíthatom, nem szenved hiányt családi programokban, szülői szeretetben és mesékben, beszélgetésekben. Csak kíváncsiságból-mivel én előbb kérdezek, mint ítélkezem-, az Ön két éves fiát mennyi ideig kötötte le az állatkert?
Kedves Kata!
Bizonyára (azaz remélhetőleg) sikerrel és megnyugtatóan oszlatom el felénk (=kedves(en degradált) szülők felé) irányuló kételyeit azzal, ha leírom a követezőket. Nem vagyunk idősek, de nem is vagyunk túl fiatalok szülőnek – mindemellett sem önmagamat, sem a Gyerek Apját nem mondanám tökéletes szülői mintapéldánynak (mondjuk érdekes kérdés, hogy egyrészt mi számít tökéletes mintapéldánynak, másrészt ki vagyok én, hogy bárkit elítéljek, aki nem az enyémmel hasonló vagy azonos nevelési elveket vallja?). Mivel Ön nem ismer engem, sem a Gyermeket (és ez visszafelé is igaz), szívesen elmesélem Önnek, hogy kisgyermekkoromtól könyveket faltam, sokszor többet is egyszerre. Nem a “ponyvát” (bár a betű, az mindig fejleszt), hanem Delfin könyveket, Két Lottit, Tom Sawyert, Lassie-t, stb. Máig megmaradt a könyvek szeretete, nem tudok úgy elmenni könyvesbolt mellett, hogy ne vegyek párat – de remélhetőleg ez a stílusomon is látszik, csak ragadt rám valami – az irónián kívül.
A fent említett Gyermek rendszeresen hall kitalált meséket – ahogy Ön is mondta, igyekszünk megtalálni, eltalálni az ő nyelvezetét közel 2 éves korához -, de már az általam nagyra becsült mesekönyvek is fent sorakoznak a könyvespolcon – ezek azonban még nem kötik le őt.
Rengeteget beszélgetek Vele – én is, és az Apja is – és nem, hogy mesélünk az állatokról neki, de egész állatkertje van a lakásban, melyekkel gyakorta játszunk is. Mindezt természetesen priorizáltan kezeljük amellett, hogy dolgozunk, magunk takarítunk, mosunk, és lehetőleg minden nap főzünk is. Betartva a mindennapos szabad levegőzés fontosságát is (játszótér, kirándulás, stb.).
Nem az én állításom: nincsen két ugyanolyan gyermek, és nincsen két ugyanolyan szülő sem. És nincsen két ugyanolyan év sem (fejlődési, vagy “valamerre haladási” szempontból), nem hogy évtized. Értem ezalatt az életszínvonalat, a környezetváltozást, az elvárások változását és úgy en block, a világ változását körülöttünk. Valószínű egyre több közös témánk lesz a gyerekkel, de örülök, hogy Önnek anno már picivel másfél év után is sikerült megtalálni Gyermekével a közös hangot.
Hálásan köszönöm, hogy elolvasta a történetünket, és ki tudta olvasni soraimból, amilyen/ek (nem) vagyok/vagyunk. A kioktató “dereng”-re pedig engedje meg, hogy egy szívből jövő mosollyal reagáljak. 🙂
Minden jót kívánok Önnek!
Ja, és egy nagyjából két évesnek is lehet mesélni, csak meg kell tudni találni a megfelelő hangot és témát.
Szívesen olvasok ilyen, és ehhez hasonló blogokat, amik a családi élet apró örömeiről szólnak. Olvasás közben már azon gondolkoztam, hogy hogyan fogalmazzam meg a kommentemet. Nem szoktam ilyet csinálni (mármint bármit is kommentelni), de ez a téma annyira személyes számomra, hogy muszáj hozzá szólnom.
Első sorban leszögezném, hogy minden tiszteletem a tied, hogy ekkora hőségben ilyen pici gyerekkel állatkertbe mentél és nem vízpartra. Ez a meleg nemcsak őket, de minket is megvisel.
Másod sorban, a bántó szándék csírájának a leghalványabb jele sincs meg bennem, kérlek ennek fényében olvasd el a hozzászólásomat.
Mint gyakorló anya, tisztában vagyok vele, hogy milyen egy kétévessel. De már itt pontosítom magam: kettő két évessel. Nekem ikreim vannak. Most múltak két évesek, fiúk, energiabombák és szuper érzékük van a veszélyes dolgok megtalálásához. Én kétszer jártam meg az állatkertet velük (egyszer sem volt apuka). De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy képzeld el a fiadat kétszer. Kétszeres hiszti, de nem ám egyszerre, hanem pontosan egymás után (meg néha egyszerre is). Kétfelé szaladni, mert igaz a közhely, hogy 2 gyerek 2 felé megy. Egyszerre kétfelé figyelni: míg az egyik kis Bence a legveszélyesebb mászókára mászik fel, addig a másik kis Bence 10 méterre lévő homokozóban épp a macskakakit kezdi enni. Hova szaladsz elsőnek? Vagy más: elmentek motorozni. Az egyik villámgyorsan (igen, képes rá)kilő és már 15 m-re van tőled, odaszaladsz, addig a másik visszafele indul el és te is utána, ott vagy a két gyerek között jó messze, közben jön a kocsi. Hova szaladsz elsőre?
Nem azt akarom mondani, hogy én milyen k*va jó vagyok, mert nem, csak azt, hogy gondolkozz egy kicsit azon, hogy rosszabb esetben is egy felnőttre egy gyerek jut a ti esetetekben. Ha bármi baj van, felkapod és futás. Az ikreknél, vagy mondjuk az olyan tesóknál ahol nagyon kicsi a korkülönbség, egy felnőttre két gyerek jut.
És akinek hármasikrei vannak??? Na ők az igazi hősök.
Sokszor elmélázok azon, hogyha nekem csak 1 gyerekem lenne, úgy érzem, még a Mount Everestet is képes lennék megmászni vele. De ha kettő van? Ikerbabakocsi, dupla ár, tripla méret. Ha amerikában lennénk már rég feljelenthettem volna a bkk-t néhány bevásárlóközpontot, a közterületet …stb diszkrimináció miatt, mivel nem fér be, vagy el a kocsi. Nem egyszer kerültem már hátrányos helyzetbe a nagy kocsi miatt.
Végül, de nem utolsó sorban kérlek, hogy ne láss rosszindulatot a véleményemben, mert nincs. Csak próbálj meg elgondolkodni rajta, hogy milyen szerencsés helyzetben vagy, hogy a figyelmedet elég egyetlen gyerekre koncentrálni (mondjuk nem tudom van-e idősebb, de itt csak egyről írtál). Illetve hozzá tenném még, hogy minden anya egy hős, akárhány gyereke is van. 🙂 Üdv!
Kedves Eszter!
Nagyon köszönöm, hogy elolvastál, és még billentyűzetet is ragadtál, hogy megoszd a véleményedet. Egyáltalán nem vettem bántónak, és valóban: mindig van nehezebb/rosszabb. Az is igaz, hogy az kevés esetben nyugtat meg, hogy más(ok)nak nálam nehezebb, hiszen mindig a saját adott probléma (ez mondjuk nem is probléma, mert egy gyerek SOHA nem az) a legnagyobb.
Van olyan anyuka ismerősöm, akinek iker kislányai vannak, és hatalmas nyugalommal teljesen tökéletesen látja el őket – ettől függetlenül mindig elmondom neki, ha beszélünk, hogy minden tiszteletem az övé (és a Tiéd is), mert én kettő Bencébe beleőrülnék (ha mindkettő ilyen lenne).
Szóval, Neked csak kitartást tudok javasolni és bíztatni magunkat, hogy: “MEG TUDJUK CSINÁLNI!” 🙂
Üdv!
Csak ápolt, oltott, fertőző betegségektől mentes kisállatot engedhetünk a nagy állatok közzé!
Ideális esetben az állat etetése az állatkertben a látogatási idő alatt nem indokolt.
Jutalomfalatokat hagyjuk otthonra (ígéretként) továbbá így elkerülhetjük a bundázat szennyeződését, valamint a folyamatos etető – itató közötti ingázást.
A nem nagy nyilvánosság előtt osztogatott jutalomfalatok megakadályozhatják azt, hogy az erősebb kölykök megtámadják a gyengébbet. Így mentesülünk a kártérítési kötelezettség alól abban az esetben, ha a saját kölykünk esetleg a gorillacsalád fészkét rabolná ki néhány túlérett banán reményében.
Az elválasztási korban lévő kölykök erőteljesen motiválhatók, engedelmességre, – olykor akár munkára is, a megfelelően porciózott jutalomfalatokkal.