2014 február 20.

Verzió az öngyilkosságra és újjászületésre

Mindig is jellegtelennek tartotta magát. Olyannak, akit nem lehet szeretni, de ez még önmagát sem lepte meg. Jöttek-mentek életében a férfiak – sosem hasonló jellem, mindig szöges ellentéte az előzőeknek. Színes skálája volt ez a próbálkozásoknak, mely hosszú évek során alakult ki. A lánynak azonban ez nem tűnt fel. Csak saját terveihez ragaszkodva látta azt a hatalmas, hideg fehér óralapot, melyen minden másodperc egy-egy eltűnt lehetőséggel volt egyenlő. Rohant hát az idővel, mániákusan kergetve valamiféle illúziót, mely a “boldogságot” jelentette számára. A biztonságot, hogy egyszercsak eltűnik vagy megszűnik az a rideg óralap, és már nem kell teljesítenie a számára kiszabott (?) feladatot. Végre megnyugodhat és hátradőlhet, mert nem leselkedik rá többé a bizonytalanság egy nyáladzó, morgó vadállat formájában.

Próbálkozásai közül az utolsó sokáig egészen sikeresnek tűnt. A többit – az előzőeket – annak hazudta, mondván tapasztalatnak számítanak és az előrehaladás csak ezen a hosszú úton lehetséges. Mindig alárendelte magát az aktuális férfinak és a férfi ízlésének, barátainak. Azonban egyre figyelt: ne legyen önmagánál túlzottan erősebb jellem – egy ilyen volt, de a család még több év múltán is az ő nevét ejtette ki véletlen, vagy készakarva. Ez az emlék mint egy kellemetlen, viszkető tetoválás, megmaradt a lényén és tudta, még évtizedek múltán is csak megkopni fog, teljesen eltűnni már nem.

Az előző – különösen – éretlen “gyerek” után elkönyvelte, hiába áldoz éveket valaki meggyőzésére. Aki nem látja benne elsőre, még az elején a lehetőséget, hogy a viszontszeretés öröme tápláló folyadék a lelkében bimbódzó virágra, azzal kár is vesződni…Persze régen újra és újra belement ezekbe a helyzetekbe abban a rettegésben élve, hogy ez a virág lehet, hogy nem fog sosem kinyílni – viszont cseppek nélkül biztosan el is pusztul, azután pedig nem marad már a számára semmi…Ez motiválta az utolsó komoly kapcsolatában is. Pár év volt csak. Tudat alatt mindig is tudta, hogy ennek sincs jövője, legalábbis nem hosszú távon. Azért kiterítette a lapokat, hátha. Olyan volt ez, mint az orosz rulett. Ezt a golyót is megkapta végül; a szívét marcangolta szét.

Maga a szakítás fájdalmas volt, de elviselhető. Fojtogató ragaszkodásával végül menekülésre késztette a férfit, aki nem bírta tovább elviselni azt a fájdalmat, amit a lány szemében az utóbbi időben a nap minden percében tisztán látott. Döntése nem azért született, mert nem szerette őt. A felismeréséből fejlődött ki: nem akarta magát mindig arra emlékeztetni, hogy nem képes boldoggá tenni valakit. Talán mindkettőjüknek jobb volt ez így. Eltelt jó pár hét, amíg a lány megszokta az egyedüllétet. A magányt, amit sosem szeretett. Egyedül feküdni, egyedül kelni és egyedül tervezni – sosem látott ebben semmilyen pozitívumot és a hirtelen szabadság nem töltötte el megkönnyebbüléssel, inkább félelemmel. Félt a jövőtől, a bizonytalantól és attól, hogy most majd önmagához kell alkalmazkodnia. Mégis megpróbálta.

Elindult egy úton és megpróbálta betartani az önmagának tett ígéretet, miszerint hozzá közel álló embereket többé nem fog elveszíteni. Úgy érezte, működik a saját érzékeny műszere az emberek felé és bízhat ebben a műszerben. Egy ideig tartózkodott még csak attól is, hogy a régi képeket nézze vissza magukról – nagyon friss volt a seb, nem volt tanácsos újra felszakítani. Mániákusan ügyelt rá, hogy mivel megfogadta:”ha ez nem sikerül, soha többé nem próbálkozom”, a közelébe se menjen a vesztes csatamezőnek. Nem tudta, hogy lassan, de biztosan pusztítja önmagát, mert rossz az értékítélete, rossz a hozzáállása és mindaz amiben hitt, hasonlított egy üvegpalotára, melyet ő döntött romba saját ágyúival.

A barátság fogalma mindig is szimpatikus volt. Miért is tűnne ártalmasnak, ugye. Azonban ő önmagának sem vallotta be, hogy ez közel sem volt barátság – legalábbis saját részről nem. A férfi régen szerelmes volt belé és még mindig szerette őt mint embert, így nem taszította el annak ellenére, hogy a lány felvetése teljesen betegesnek tűnt: találkozgatni és időt tölteni azzal aki valójában egy elérhetetlen, száguldó vonat, egyenesen ostobaság. Neki azonban drog volt, a legintenzívebb hatással amit csak ember átélhet. Morbid, bizarr és valószínűtlen volt az egész. Kuszasága a hazugságoknak, melyek mindkettejükben ott voltak és csalfa képeket festettek a lehetséges barátságról, szabadságról. A gyönyörű délibábok csak ideig-óráig szolgálhatták közös elképzeléseiket a kapcsolat utáni életről, de ezt semmelyikük nem érzékelte, hiszen összeillő képek voltak ezek. Egészen addig, ameddig egyikük fel nem ébredt a közös rémálomból. Nem a lány ébredt fel előbb…

Tudta, hogy a férfi egy ideje már próbálkozott kitörni a valóságba, de sokkal kényelmesebb volt ezt figyelmen kívül hagyni főleg úgy, hogy a közös percek azzal a megnyugtató érzéssel töltötték el: még ott van a kalitkában a pacsirta, még hallhatja a dallamot ami boldoggá teszi. Teljesen átlagos nap volt. Régóta nem találkoztak, de most megint ott találta magát a számára biztonságos szobában Vele és csak az övéké volt, ami akkor történt. Beszélgettek, nevettek, mámorosan sugdolózva nosztalgiáztak a múltról. Természetesen a mámor az ágyig vezetett. Szeretkeztek és abban a valóságban ez teljesen természetesnek tűnt.

Az idillt egy éles hang ölte meg. Ugyan csukva volt az ajtó, de a dallamos csöngés követelődző volt már az első pillanatban. Mint egy haragos kiáltás, mely kikérte magának, hogy más is létezhet rajta kívül. Tudták, hogy ez a hang valamit lezárt. Valaki rájött a titkukra, betört a játszóterükre és minden ami addig szép volt, mocskossá, jellegtelenné és bűnössé lett. A lány egyszerre szégyenben érezte magát: mint akinek nincs is joga ehhez a férfihoz, vele lenni és megosztani egy közös élményt. Az egész horrorisztikussá és bábeli zűrzavarrá vált: a férfi kiugrott az ölelésből és mintha csak álomból ébredt volna fel, rohant a telefonhoz, hogy csökkentse saját bűntudatát és válaszoljon az egyértelmű hívásra. A lány előbb bénultan, megsemmisülten nézett maga elé. Érezte, mennyire nevetséges, ahogy ott fekszik. Meztelenül egy ágyban, kitéve magát a legbrutálisabb támadásnak, amit önmaga ellen intézett. Annyira erősen lökte mellbe a felismerés, hogy hónapok óta hazudozik magának és mindenkinek, hogy soha, semmi nem volt rá ennyire erős hatással.

Az elméje olyan volt, mint a tévé fekete-fehér zizegése – csak a teste csinálta automatikusan, amit tennie kellet. Gyorsan mozgott, viszont mindent lassítva élt meg: a beszűrődő hangokat (“Persze, ráérek, megyek!”), a fények váltakozását ahogyan gyorsan magára kapkodta a ruháit. Züllöttnek érezte magát. Piszkosnak, helytelennek – még a saját lélegzetvétele is jogtalannak tűnt. Mire a szobából kiért, a férfi megérezte a zavart és újra szembe találta magát a fájdalommal a lány pillantásában. Soha többé nem akarta ezt a fájdalmat látni. Annyit mondott: “Ne haragudj, mennem kell.” A lány pedig maga elé vette a hátáról a láthatatlan pajzsot – addigra már teljesen felvértezte magát záporozó gondolatai ellen. Annyit mondott csak: “Semmi gond, megértem, menj csak.” Földbe gyökerezett a lába, csak azért nézte végig, ahogy a férfi öltözködött. Azt a pánikot látta rajta, amit oly régen még az ő kapcsolatuk elején. Az izgalmat és a kételyeket, az akarást, hogy sikerüljön elérni a vágyott célt. Hirtelen erős hányinger tört rá. Talán a félelemtől. A félelemtől, hogy az érzelmei össze fogják nyomni. Hiába a páncél, a pajzs – ez elől nincs menekvés, ő választott mindent, amiért most bűnhődött.

Megigazgatta a férfi nyakkendőjét és még egyszer, utoljára megnézte őt a saját szemével, mielőtt elengedte volna. Tanácsot is adott: “Légy önmagad, és menni fog.” Mosolyogva megköszönte, de elutasította a lehetőséget, hogy a taxiból félúton kiszálljon. Ugyan hallotta, hogy kint óriási vihar tombolt, de nem érdekelte. Abban a pillanatban látta, ahogyan a saját maga által kreált hatalmas szörnyeteg feltűnt a láthatáron, hogy megzabálja őt. Kilépett a vízfüggönybe; elhagyta a házat, a kaput, a múltat, az idillt, a jelen immár elkorcsosult valóság volt: förtelmes ízű és szagú massza. Minden egyes lépéssel messzebb került a borzalomtól amit ketten alkottak, ugyanakkor mind élethűbbé és valóságosabbá vált az őt fenyegető szörnyeteg. Arcába csaptak a vízcseppek, üvöltött a szél, mintha saját magát kárhoztatta volna erre. A saját kálváriája volt ez, melyen végig ment. Az út ugyan csak pár perces volt gyalog is, neki mégis éveknek tűnt. Tombolt a vihar, a fülében olyan hangos volt a zene, hogy fájjon – hátha elnyomja azt a sikolyt, ami az elválás után kezdődött és végeérhetetlennek tűnt. Megállt mellette egy taxi és mindent túlharsogva kiszólt egy hang:

  • Hazavigyem, hölgyem?!
  • Ne! – harsogta a lány
  • Nem kell fizetnie, borzasztó a vihar!
  • Nem érdekel!

A sofőr értetlenül ingatta a fejét, majd tovahajtott. A pokolban volt, ott nincsenek jó szándékú taxisok. Minek is könnyítené meg vagy hazudna tovább önmagának: öngyilkos lett és a saját poklát járta. Megsemmisítő erejű volt az a vihar; a lelkében dúló is. Mielőtt az utcába ért, tisztán érezte a pillanatot, amikor valami megőrült, elszabadult benne. Dühös volt, nagyon dühös. Hirtelen teljes életnagyságában látta maga előtt a szörnyeteget, ami ellen egyértelműen nem volt esélye sem. Szétmarcangolta a testét, lelkét, nem maradt belőle egy ép darabka sem. Akkor vette észre, hogy a vihar mellett csak egyetlen hangot hall: saját maga üvöltését, zokogását és artikulálatlan nyögéseit.

Nem lehet tudni, meddig mászkált utána a kapu előtt oda-vissza. Talán percekig de az is lehet, hogy órákig. Miután a szörnyeteg kidúlta magát, a vihar lassan – nagyon lassan – elcsendesedett és a lány már sehol sem volt. Ami helyette belőle újjászületett, az erősebb volt mint valaha és feszülten rótta azt a pár méternyi egyenes szakaszt. Magába zárta és elemésztette a lány összes fájdalmát: mindet felhasználta, hogy táplálja pusztító dühét. Egyáltalán nem sajnálta szerencsétlent. Szánalmas volt és gyenge. Öngyilkosságát jó előre láthatta, mégis rohant a biztos halál felé. Ez a gondolat magabiztos vigyort csalt a szörnyeteg ocsmány pofájára. Elővillantotta a fogait és tudta, hogy most előtte áll minden csodás lehetőség. Vakmerő volt, sértetlen a könnyű csata után, és nagyon szomjazta a káoszt. Tisztában volt vele, hogy mivel eteti majd önmagát és ki akarta próbálni saját erejét. Hamarosan – örvendezett magában – ki is fogja…

…a vihar elmúlt, a sikoly abbamaradt. A lány teljesen átlagosnak tűnt. Bement a kapun és tett magának egy szívességet. Nem nézett vissza, nem félt – de miért is tette volna: valami egy burok alól figyelt ki sötéten, és élvezte első szívdobbanásait; az újjászületés örömét és jövőjének minden egyes kecsegtető percét, melyben ő már soha többé nem lehet vesztes, sem szürke egér…

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

4 thoughts on “Verzió az öngyilkosságra és újjászületésre”

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük