34 éves, felnőtt nő... és ami mögötte van…
Lelki szemeimmel látok egy kislányt. Duzzogó tekintettel, őzike szemekkel. Cserfes kacagással és incselkedő természettel. Plusz két kunkori, barna copfocskával.
Ő V. Kicsiben.
Kedvenc időtöltése, hogy két évvel idősebb testvérével játszik. Néha együttműködően, némelykor vérre menő versengéssel. Mert villanó szőkeségű testvérpárja példakép számára – főként, mert Ő Apára ütött. Kívül-belül.
Telnek az évek. Apa sokat dolgozik. Keresi a kenyeret a családnak, alig van otthon. Néha azért ott vigyáz a tekintete a két lányán: a cserfes barnán, és a komolykodó szőkén.
Aztán gyorsul az idő: telnek a dolgos hétköznapok, hirtelen árnyék vetül a gondtalan gyermekkorra. Apa beteg lesz. V nem érti, túlon-túl gyermek még hozzá. Csak lát és tapasztal, összekuszálja perceit az aggodalom és az őszinte naivitás.
Apa sokat szenved. V végig kíséri.
A műtét után sírva menekül Apától, sosem látta még Őt kopaszon. Aztán megnyugszik, hiszen nem kell többé félnie. Félnie az alsó szinten eldőlő szék hangos csattanásától, az érthetetlen helyzetektől, a bizonytalanságtól. Vége van, és folytatódhat minden ott, ahol pár éve abbamaradt.
V újra cserfes, ismét gondtalan.
Picivel később karácsonykor Apa kerekes székben ülve veszi át V-től a karácsonyi ajándékot. Egy háborús könyvet – mert azok a kedvencei. Azt a borítót V már sosem felejti el.
Mint ahogy a szívében lévő rettegést sem. És azt sem, hogy az emberek furcsákat beszélnek, amikor már semmitől sem félnek. Például, hogy a dohány ezer fokon ég. Ezt Ken Follett írta. „Az én temetésemen is csiripelni fognak a madarak.” – ezt pedig Apa mondta.
Egy friss, hideg tavaszi nap reggelén V és testvére iskolába készülnek. A reggelit élesen hasítja félbe a telefon türelmetlen csengetése.
V tudja, hogy vége. A gyerekkornak, a gondtalanságnak, Édesanyja boldogságának és utolsó reményteli perceinek. V ekkor 10 éves.
Villámgyorsan repülnek az évek. Békében, szeretetben, biztonságban, habár csonka családban. Egy Anyával, aki a legkeményebb férfiakat megszégyenítő erővel és kitartással nevel a cserfes kis barnából, és a komolykodó szőkéből egész embert.
V pedig tudatos, erős jellemmé kovácsolódik. De belül árva. Csak félig, de félig nagyon.
Ezért sokáig keresi a Férfit. Valószínű hajtja a vágy. Vonzza az ismeretlen, hogy ő is megtudhassa, milyen lesz a szót megízlelni: Apa.
Mert közel a harminchoz már egyre bizonytalanabb magában. Hiányzik a támasz és Apa, akire szinte már nem is emlékszik. Leginkább attól retteg, hogy szép lassan elfelejti Apa hangját.
Végül V betölti kerek 30. életévét. És hosszú, nagyon hosszú idő után összefut egy Férfival. Aki bár félárva, de félig nagyon. És bár nem emlékszik Édesanyja melengető kacagására, de rettentően szeretné megtapasztalni, milyen kimondani a szót: Anya.
Lelki szemeimmel látok egy felnőtt nőt. 34 éves, szőkére festett barna tincsekkel, cserfes kacagással, incselkedő természettel és őzike szemekkel.
És egy két éves kisfiúval, aki gurgulázó nevetéssel, csillogó szemekkel tanulja meg éppen, mit jelent kimondani: Anya, és Apa.
V vagyok. Ez az én történetem.
