1.
Többnyire mindig győz a félelem, vagy a gyávaság, amikor mostanság (az utóbbi 4 évben) neki akarok ugrani az alkotómunkának. Ezek a biztos társaim: Félelem, és Gyávaság. Valamelyik mindig épp ráér, hogy elvegye a kedvem attól, amit most csinálok.
Mi lesz, ha nem lesz maradandó? Mi lesz, ha nem lesz egy Kundera-minőség? Mi lesz, ha nem lesz, ki olvassa…?
ELÉG VOLT.
Elmúltam negyven, bőven. Várhatok tovább, de nincs értelme. Ezért most úgy döntöttem, hogy én leszek
A NŐ, AKI MEGHALT – ÉS ÚJRAKEZDTE
Ez egész egyszerűen csak annyit jelent, hogy egy párhuzamos univerzumban megélem a halál utáni – másik – életet. Pszichés szempontból nem kizárt, hogy aztán ezzel a másik élettel hirtelen azonosulok.
Mi bajom lehet?
Tudjátok, honnan jött az ötlet? Részben egy álomból. Két napja volt egy borzalmas álmom. Tudtam, hogy kb. két nap múlva meg fogok halni. Szerintem majdnem minden normális ember úgy reagálna, ha hirtelen szembesítik a biztos halálával, hogy:
- Hirtelen ámokfutásba kezd, és mindent is kipróbál, amit szeretett volna – tét nélkül (ezek nagyrészéhez még csak pénz sem kell, valójában…mármint, hogy olyan dolgokat csinálj, ami VALÓBAN élvezetes).
- Veszettül elkezd búcsúzkodni, felül egy érzelmi hullámvasútra, és minden „elvarratlan” szálat megpróbál lezárni (elvarrni).
Namost, én UFÓ vagyok. Ezt mondtam tegnap a pszichológusomnak is, aki azt kérte, bontsam ezt ki. Valahogy mindig azt érzem, hogy szembemegyek a forgalommal. És lám. Mit csináltam ebben az álomban? Egyrészt próbáltam megértetni a körülöttem lévőkkel, hogy nekem össz-vissz két napom van hátra. Másrészt pánikszerűen elkezdtem gyakorlati teendőkkel terhelni magamat. De nem ám értelmes dolgokkal!
Takarítással. Főzéssel. Munkával. A ház adminisztrációs ügyeinek intézésével.
Az érzelmi kapcsolódásnak nyoma nem volt. Mindössze benyomtam a robotpilótát, és mi sem természetesebb – hátradőltem, mert csak ezt az üzemmódot ismerem. Mi ez, ha nem UFÓ?
Felriadva jöttem rá, hogy ez mennyire degenerált hozzá(m)állás. Sem magamat, sem a körülöttem lévőket nem méltattam annyira, hogy megéljem két napig azt a szeretetet, amit csak az élvezhet, akinek nincsen már holnap.
A másik mozgatórugó az a poszt volt, amiért ma volt értelme „kinyitni a netet”. Éva (nem én, egy másik) ma tudta meg, hogy Norvégiában, Tromsøben lesz@rják az időt. Idézve mesterséges asszisztensemet, „Tromsø kezdeményezést tett az idő mellőzésére (Time-Free Zone), amelynek lényege, hogy a sarkkörön túli extrém fényviszonyok miatt a lakók szabadulni akartak a hagyományos órarendi kötöttségektől.”
Mivel májustól júliusig „éjféli nap” van, tehát nincs napnyugta, így tökéletesen mindegy mindenkinek, mikor mit csinál. Van persze bolti nyitvatartás, meg buszmenetrend és iskola is, de egy, a kapitalista őrülethez szokott ősembernek az élet egy szürreális valóság szerint zajlik.
El tudod képzelni, milyen az, mikor nem vagy időhöz kötve? Meg nem vagy modern rabszolga? Nem kötnek időbeli keretekhez?
El tudod képzelni azt, hogy NINCS STRESSZ?
Ugye.
Na, ehhez képest az, hogy én most úgy csinálok, mint aki meghalt – és újrakezdem… még ha csak fikció….
