Úgy érzem magam, mintha egy ringlispilen ülnék, és mindig ugyanarra a nyomasztó pontra térnék vissza. Csak forgok-forgok ahogy telik az idő, és a körök végén a démonjaim ott állnak és várnak, hogy kinevessenek. Mert én vagyok a szamár. Akire ujjal mutogatnak, kigúnyolják és kinevetik és ez rosszabb, mint Pinokkionak lenni, mert ő legalább “jó tett helyébe jót várj” alapon tudhatta, ez nem tart sokáig, csak amíg valami nagyon jót nem tesz. És akkor viszlát szamárbőr. Én viszont mindig csak az a rohadt szamár maradok…
Ebben a nyomorult érzésben az a legrosszabb, hogy a sors még hangosan ki is röhög, mert mindig ugyanazok a mondatok hangzanak el. És még csak abban sem lehetek biztos, hogy ezt nem érdemlem-e meg. Mert hát, elvileg magamban kell megtalálnom a hibát. Mi lehet a hiba? Miért érzem úgy, hogy folyamatosan bizonyítgatnom kell, én vagyok a legjobb?! Nincs szükség pótlékokra, akikkel ugyanúgy mindenről el lehet beszélgetni. Olyan ez, mint valami elcseszett színdarab. Csak rengeteg a vendégszereplő. Azaz inkább beválogatták az összes statisztát, akiknek ugyan nem lenne más dolguk, mint egyszer-egyszer elrohanni a háttérben aktatáskákkal, elviteles kávékkal, hogy aztán ezzel a villanással el is feledjük őket, mégis leülnek valahova. Megtöltik a parkok padjait, az éttermeket, a kávézókat, a taxikat és a legjobb pillanatokkor felállnak, neked ütköznek a nagy rohanásban, vagy hangosan kiabálnak melletted, hogy érezd, nem vagy egyedül. Sosem vagy egyedül. EZ az, ami zavar engem.
A folyamatosan ugyanúgy, ugyanolyan hangnemben elhangzó mondatok. Amik mintha emlékeztetnének arra, hogy én mennyire nem vagyok képes kitölteni egy bizonyos űrt. Ezzel nem is lenne baj. Az, hogy én erre nem vagyok képes valamiért – gondolom jellememből fakadóan -, egy dolog. Senkit nem kövezhetek meg érte. Pedig lehet, hogy jobban érezném magam tőle. De kipróbáltam, és valamit biztos nagyon rosszul csinálhattam, mert maximum lelkifurdalást éreztem miatta, hogy most ha ezt az illető párja végignézné (Na nem megcsalásról beszélek, csupán egy telefonhívásra. Hogy “mi újság, ezer éve nem beszéltünk, nem találkoztunk, összeülünk egy sörre?”), annál még az is jobb lenne, ha kitépkedném a végtagjait. Ehhez a “rossz érzés generátorhoz”, illetve annak hatékonyságához még meg sem kell történnie a tényleges sörözésnek. Elég, hogyha csak a lehetősége felmerül és tisztán látható a kedves párunk számára. Idővel simán elvérzik. Ezzel háborúkat lehetne nyerni. Hosszú, keserves hidegháborúkat. Azt sokkal inkább kibírná, mint ezt a fajta érzést. Arról nem beszélve, hogy ezek után hogyan is kezdhetnék ugyanebbe a párbeszédbe egy igazi barátommal (azonos neművel, aki nem hajt rám és fordítva, de még csak nem is tetszünk egymásnak). És hogyan kezdhetném “mi újság”-gal a beszélgetést a saját párommal. Nem hazudhatok és köpködhetek a saját arcomba.
De vajon másnak miért elemi szükséglete, hogy pusztán a jókedvével kiszívja másokból az energiát? Biztos vagyok benne, hogy itt van a hiba. Ők nem rossz szándékkal rombolják le a nyugalmamat. Csak úgy vannak. Léteznek. Tök mindegy, hogy Üdvöskék, vagy más nevűek. A múltat még csak el tudja zárni az ember. Egy ideig folyik mindenhonnan, mint csapból a víz, de azt legalább el tudjuk zárni. Akkor van igazán baj, amikor eltelik egy bizonyos idő, már úgy érzed minden tökéletes – ennél ugyanis már nem lehet jobb – és akkor hallasz egy visszhangot. Hmm. Kísértetiesen emlékeztet valamire. Egy hangra, amit mintha el akartam volna felejteni, mert úgy gondoltam, ebbe a szarba többé nem lépek bele. És igen. Már emlékszem. “Csak egyszer smároltunk”….”ha lehetne, vagy megkérne, akkor sem lennék vele, mert nem illünk össze”…”mint nő, egyáltalán nem jön be”…. Persze nem tehet róla, hogy még a szókincs is ugyanaz, mert az ő életében is csak hirtelen megtörténik, ami máséban már megtörtént, több mint fél éve. Biztos valami rosszat csináltam, amiért ezt megint át kell élnem.
A borzasztó csak az, hogy most megint van egy árnyékom, akit el kell viselnem. Mosolyogva, ha lehet. Ugyanis egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy nem mosolyogtam, sőt. Elviselhetetlen lettem, átlényegültem azokba a démonokba, amik mutogattak rám. Az nem volt kifizetődő. Úgyhogy most valami mást kell tennem. Még nem világlott meg előttem, hogy mit. A legjobban az mar belülről, hogy ezt nem ereszthetem ki. Most nem, mert fél év boldogság nagyon kevés idő egy olyan két éves hazugság után, amin túl vagyok. Főleg, hogy végiggondolva, sajnos Üdvöskénél ugyanez volt a helyzet. Gondolom, ő nem akart semmi rosszat. Nem gondolt semmi rosszra. Csak úgy gondolta, megpróbálja ezt a férfi-nő közti lehetetlen missziót. A barátságot, tudniillik. Nem értem, ezzel miért nem hagynak fel. Imádjuk, hogyha egy férfinek bejövünk. Nem kell ehhez naponta társalognunk vele, elég ha van egy olyan telefonszám a telefonkönyvünkben, amit ha csak évente egyszer megcsörgetünk, megkapjuk a visszaigazolást. Igen, még mindig tetszel annyira, hogy bedobjunk pár sört. Nem, amúgy megvagyok nélküled, de sosem árt, ha tudom: téged bármikor hívhatlak, hiszen csak nosztalgiázunk egyet a régi szép időkről, máris ugyanannyira ismerjük egymást. Nem is lényeges, hogy az elmúlt, nélkülem eltöltött egy évben mi történt. De a vonzalom megvolt, nyilvánvalóan meg is van, és egy kellemes csevejhez elég ennyi is. Ekkor hallatszódnak a függöny mögül a fájdalmas üvöltések, az inak szakadásának hangjai, az a minden űrt kitöltő fájdalom, amit ilyenkor a kirekesztett érez.
Mert mit tehetnék… Jópofizhatok, egyszer már megtettem. Elég idiótának is éreztem magam, amint olyan régi kis poénokat, titkokat, apróságokat próbáltam vigyorogva végigasszisztálni, amikhez semmi közöm sem volt. És nem értettem, Üdvöskének mi köze volt az én kis apróságaimhoz, ha egyszer ő már a múlté volt. Vagy a háttérbe vonulhatok, hiszen örökérvényű, hogy “két kurva egy ágyban nem fér meg, ha az egyik szíve legkisebb csücskéig is szerelmes” (Holdampf Éva). Ez a 21. századi örökzöld. Pofozkodni gyerekes, kivetíteni másokra a rossz érzéseinket önző, a konkurencia előtt páváskodni egy mélyebb dekoltázsú felsőben – “én akkor is jobban nézek ki, bibibííí” – nevetséges. Mindet egyszerre csinálni szánalmas és fullasztó.
Lássuk csak, a lekopasztott realitás után mi is marad nekem. Az érzés, hogy: “nyugalom, Ő csak a tiéd, és nem számít, hogyha pillanatnyi ideig átengeded a múltad szörnyetegeinek, mert attól még veled marad”. Illetve, egyetlen vágyálom marad már csak. Az, hogy egyszer én is ilyen lehessek. Akit felhívnak egy évben egyszer (ha már én nem tudok olyanná formálódni, hogy én emeljem valakire rá a telefont…), és semmit sem kell tennem azért, hogy órákig érezhessem a rajongást. Csak létezni. Élni, lélegezni, és babusgatni a régi élményeket lelkifurdalás és rossz érzés nélkül: egy buli hevében elcsattant csókot, egy ölelést, egy lapos szexi pillantást. Hogy elmondhassam, ebben sohasem volt semmi rossz, soha nem történt semmi egyéb, mégis meg tudok tartani egy “jó barátot”, aki bármikor elmondhatja nekem: “Te olyan vagy, aki hosszú időkig megmaradsz a szívemben. Történjen bármi, sodorjon az idő bármilyen messzire, egy másik kontinensre, egy másik ember mellé – Te akkor is csiklandozod a belső erogén zónáimat, ha világok dőlnek majd össze…”
Ezt az érzést szeretném egyszer ajándékba kapni. Amellett, hogy ennek a valakinek, akinek majd egyszer ennyit jelentek, nem teszem ezzel tönkre egyetlen percét sem (se közvetetten, sem pedig közvetve egy másik személy érzései által). És akivel ezt mégis sikerült megtennem, bocsásson meg nekem….
2 thoughts on ““Kopírozd le a démonjaidat””
Gratulálok! Idáig ez a legjobb! 🙂
Köszi. Kár, hogy vagy 4 éves.:)))