2014 február 6.

…The Whole Perfect Moment…

Ízek a számban és illatok az orromban. Levegő illat, édeskés és egyben száraz, olyan tiszta szalma illat. Olyan érzésem van, mintha Franciaországban lennék, pedig nem is voltam még ott sosem. De hallom a jazzt és hallom a zajokat, Málta összes ízét és illatát érzem. Mindent hallok es érzékelek. Egy mopszot. Egy cserregő kanárit. Ahogyan az ütvefúró valahol ütemesen és hangosan kopog. Nem érzek feszültséget, sem haragot csak azt, hogy soha nem akarom, hogy ennek vége legyen. Az érzésnek. Annak az érzésnek, amiben minden jó benne van. A lenge szellő, mintha ez lenne a természetes, az érzés mikor gyerek voltam és oroszlánokat rajzoltam kint a bejárati ajtó előtt, mert Ildi az Elza könyvet olvasta. A boldogság, hogy Nedda leül, ahányszor csak mondom neki, hogy üljön le – édes istenem, lesz valami hasonlóan könnyű valaha is?!?!?

Ebben a pillanatban valahogy teljesen magányos vagyok, pedig mindenki itt van mellettem egy összezsúfolt szigeten, de senki sem zavar és minden a lehető legtermészetesebb. Hogy órák óta egy padon olvasok és mellettem különböző külföldiek beszélnek. Néha teljesen közel állnak meg mellettem, de mégsem zavarnak. Hogyan lehet egy pillanat ennyire őrülten nyugodt és borzasztóan, fájóan tökéletes? Sosem akarom, hogy vége legyen és ez az érzés, ez a kép tudom, hogy mindig arra fog késztetni, hogy újra elérjem. Hogy olyan kábulat fogjon el -‘oui, excusez-moi’, mondja a nő mellettem – amit újra és újra el akarok érni és akármilyen eszköz van itt most velem, arra rá kell írjam, bele kell vésnem, amit érzek….Mert ez túl sok, túl tömény ahhoz, hogy mindent egyben, magamban tartsak. Félek, hogy túlcsordulok. Ebben a pillanatban minden összegződik bennem, még mindig mindent hallok és semmi sem zavar. Mindent tudok, hogy mi számít és mi nem.

Ugatás, mert jön visszafelé a kis fekete kutya a lánnyal aki mosolyog és ezen a franciák is mosolyognak, akik közben baguettet esznek. Sírnom kell, annyira boldog vagyok, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ezt valahogy megmutassam anyunak, Ildinek, Ferkának, és mindenkinek akit szeretek és akik frusztráltak és szomorúak. Ebben a pillanatban, ahogyan a kenusok – ‘petit, petit!’, mutogatnak a franciák a kutyára – elúsznak mellettem a csillogó víztükrön érzem, hogy vibrálok és valószínű ragyog az aurám is. Soha az életben nem leszek már ennyire teljes, nem leszek már ennyire nyugodt és puha és egyedül, és nem vág majd minden össze; a zene és a csicsergés és a víz hangjai, és egy iPhone fényképezőjének a kattanása. Soha nem tudom majd reprodukálni ezt a pillanatot, hogy megmutassam azoknak, akiknek fontos lenne ezt megélniük. Mégsem vagyok szomorú. Mert tudom, melyik pillanatokat kell majd keresnem…és tudom, hogy ebből az egészből akár csak egy apró részlet: a csicsergés, a kutyaugatás, a másodpercenként váltakozó árnyjáték (felhő a nap előtt, aztán a tiszta napsütés), mindegyikük egyedül is képes lesz boldoggá tenni egy pillanatra.

Képtelenség összeszedetten egy ennyire erős, bénítóan érzelmes érzést összefoglalni. Összegabalyodik az ujj és félredobog a szív az óriási igyekezetben, hogy megörökítsem, nehogy elmúljon. Próbálom még kihúzni az érzést és megérteni, hogy itt biztonságban vagyok, hogy mindennek volt értelme, hogy hihetetlenül szerencsés vagyok amiért most itt ülök ezen a padon, és minden egyben itt van nekem, csak el kell vennem, mint egy tortát, egymás után minden szeletet. És ez nincs véletlenül. Egyszerűen el kellett jutnom idáig. Azért feküdtem annyi ideig otthon a sötét, dohos, penészes szobában, hogy ezt most itt így, ebben a teljességben éljem meg.

Nem számítottam rá és tessék, itt van a tökéletes pillanat, amit másokkal osztok meg, és mégsem tud senki más erről, csak én. Mindenkinek azt kívánom, hogy érje el ezt a pillanatot. Amikor minden jó egyszerre éri. Nem egy új munkahely, nem a talált pénz öröme, nem a jó idő. Nem. Az érzés, hogy minden jó emlék összpontosul benne; az összes jó könyv érzése, amikre eddig nem emlékezett mert elraktározta, az összes jó étel, a hála, a szeretet és az összes statiszta e mellé. Az evőeszközök csörgése, sült bundás zöldségek illata, napsütés, a tenger csobogása, és az eddigi életemben hallott legerősebb, legtisztább madárcsicsergés hangja. Pedig azt hittem, ezt Tatán fogom tapasztalni egyedül. De nem. Itt és most minden együtt van. És nem érdekel, mit kellett ehhez végig csinálnom, vagy mennyit kellett sírnom, vagy mennyit kellett a lábamnak fájnia. Teljesen megérte. Úr Isten, mennyire megérte! Nagyon megrázó és sírnom kell. Úgy kell visszatartanom a könnyeimet de nem tudom, és ez nem szomorú. Nem vagyok szomorú. Boldog vagyok. És ahányszor erre gondolok majd, mindig elég lesz csak a gondolattól boldognak lennem. Mert nem tudom, mi jön még ezután. De nem félek és nem is lényeges. Meg tudok békélni mindennel ami történik majd, mert ebben a pillanatban nem lehetnék ennél teljesebb és biztosabb önmagamban. Még ha a lelkem tőlem kilométerekkel arrébb heverne, akkor sem aggódnék…..

“Aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.”

(Lao-ce: Tao Te King)

Utórezgések…természet illat, hullámok, rengeteg sok kis finom vonás a víz tetején. Összeolvadnak, monotonul és mégis megnyugtatóan. Bibione, epres fagyit eszünk és kis papír esernyővel játszunk. Pattogtatjuk a labdát a strandig. Játszunk a homokban és tudjuk, hogy van apukánk és nem is tudjuk, hogy ez mennyire nem állandó és biztonságos. —- Anyuval “ötpercezünk”, fogjuk egymás kezét és anya nyakának olyan illata van, mint a nyaralásnak. — Vikivel mászkálunk Paraliaban, barackot válogatunk és az öreg görögül kiabálni kezd, hogy mind tökéletes, ne nyomkodjuk a gyümölcsöket. Nevetünk, Pringles-t eszünk és közös titkokon vihogunk. Körmöt lakkozunk az erkélyen és az Olymposra mutogatunk, hogy ott vannak az istenek. — Fent ülök a sziklafal tetején és a tengert bámulom. Csendes, tiszta és csak egy egyenes vonal a legvégén, ahol kék a kékkel találkozik. — Fent vagyok a villanyoszlopnál, sírok valamelyik gyerekkori fiúm miatt és felnőttnek hiszem magam és problémákkal telinek, és soha nem tudok már olyan gyerek, tiszta és gondtalan lenni. — Ildivel nézzük a 12 hónapot, a héten már ezredszer és hangosan kántáljuk, hogy “Így, ííígy, íííígy!” – miközben hólapátoló mozdulatokat teszünk. — Anyuval és Ildivel kint rohangálunk a vaksötétben, hóangyalt csinálunk és vihogunk mindenen.

Ez az egész most megváltoztatott, megkönnyebbültem és már nem olyan intenzív semmi de az illatot, a tisztaságot még mindig érzem és csak a tenyeremet kell megszagolnom, mert megfogtam az előbb és magamba zártam, és ez az illat onnan már sosem fog távozni. Mindenki őrültnek tartana, ha ezt most elmesélném, és mindenki őrültnek tarthat, ha azt látja, hogy a tenyeremet szagolgatom, de nem érdekel. Fogalmuk sem lenne, hogy ebben az illatban minden benne van, ami jó volt valaha az életemben. Olyan, mint egy hosszú és puha selyemszál. Hálás és boldog vagyok, most már nem vagyok ugyanaz az ember és ha szerencsém lesz, akkor még lesz hasonló élményben részem, váratlanul. Nem fogok utána vágyakozni. Ettől az érzéstől könnyebb elfogadni, elviselni, hogy saját döntést hoztam. Semmi sem tűnik már erőltetettnek, csak szükséges velejárónak. Pedig fáj az ujjam, ahol mélyen belevágtam pár hónapja és bizsereg, ha fogok vele, de nem baj. Ha ez nem történt volna meg, most nem ülnék itt és nem lennék ilyen boldog,

EGY TELJES, TÖKÉLETES, VÉGTELENNEK TŰNŐ PILLANATIG….

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

1 thought on “…The Whole Perfect Moment…”

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük