2016 február 4.

Burnt? – Nem: well done!

weinsteincocom_FotorTegnap eljutottam végre odáig, hogy megnéztem a Burnt – Az ételművész című filmet. Már nagyon régen készültem és vágytam rá, hiszen valljuk be: aki engem mostanában szemmel tart vagy részt vesz a mindennapjaimban tudja, hogy beszippantott a gasztronómiai tornádó. Ha éppen nem főzök (természetesen a gyermekmentes percekben), akkor vagy új recept-variánsokon töröm a fejem, vagy bújom az internetet a megvalósításra szánt ételköltemények után, esetleg rá vagyok tapadva a képernyőre és a Paprika TV műsoraiból szemezgetek. Jobb ez, mintha drogoznék nemde? 🙂 Mondjuk ez is egyfajta függőség, és ha nem vigyázunk akkor lassan hízásnak indulunk. Nem irigylem szegény másik felem, elég sokat kell ugrándoznia az elé tett adagok után – még akkor is, ha megpróbálom cserélni a “káros” alapanyagokat az egészséges verzióikra. Lehet, hogy lakás-éttermet kellene működtetnem. Már csak egy tisztességes mosogató személy/gépezet kellene, mert én bizony már egész életemre előre elmosogattam mindent az elmúlt pár évben.

Nos szóval, a film. Megtekintés előtt elolvastam róla pár kritikát és adatot, hogy ne menjek neki teljesen tudatlanul. A Chef című film után bepocketfullofdreamscom_Fotorvallom picit félve ültem le elé, mert előbbi nem teljesen váltotta be a szép reményeimet, még Robert D. Jr. – rövid és jellegtelen – szereplése ellenére sem. De hát mindig van második esély, nem? Erre bizonyíték maga Az ételművész is (gasztro-filmeket illetően). Erről azonban később. A film rendezője John Wells, akinek szerény véleményem szerint nem sok maradandó fűződik a nevéhez, a Vészhelyzet sorozaton kívül. Az is eléggé a múltba veszett már, mindenki a Grace klinikán nőtt fel az utóbbi évtizedben. A szereplő gárda már picit előremutatóbb a referenciánál: a főszerepet Bradley Cooper kapta (tőle egészen szokatlan az ilyesfajta szerep), mellette Daniel Brühl és Sienna Miller viszik a főbb vonalakat, mellékesen még Omar Sy is megjelenik – ő az Életrevalók-ban alakított nagyon szépet. A cselekmény…hát, nem igazán szeretném túlelemezni, mert egyrészt nincs is mit másrészt pedig lehet, hogy valaki még meg szeretné nézni miután ezt elolvassa. A történet lényege, hogy egy lelkileg kiégett/megégett, önmagát büntetésre ítélő sztár-szakács maga mögött hagyva sötét múltját, újra visszatér az élők sorába és kitűzi maga elé a harmadik Michelin-csillagot, saját étteremmel együtt. Milyen eredeti, igaz? Hihetetlen, hogy ennek ellenére nekem annyira tetszett, hogy újra meg akarom majd nézni. Ennek több oka is van.

Nem tudom ki hogy van vele, de én olvasás és film nézés közben hajlamos vagyok annyira beleélni magam a történetekbe, a szereplők életébe, hogy sokszor nehéz elszakadnom és újra asszimilálódnom a külvilághoz. Ezért is lehet, hogy a számomra jónak vélt alkotások esetében azonnal megtalálom a párhuzamot magam és a cselekmény szereplői között. Segít megértenem a saját nyűgjeimet, élethelyzeteimet, érzelmeimet. Különösen igaz ez erre a filmre. Az, hogy a kezdő képkockákban Adam Jones (Bradley Cooper) magában számolva osztrigákat pucol (egészen az egymilliomodik darabig), azonnal bevillantotta a közelmúltamat. Vannak embertípusok, akik annyira maximalisták – nagyképűség nélkül, hiszen ez nem feltétlen jó tulajdonság -, hogy képtelenek elviselni önmagukat és önmaguk tökéletlenségét. Ezért vagy rossz útra tévednek, vagy becsúszik nekik egy hiba a gépezetbe, vagy pedig egyszerűen kiégnek az általuk aktuálisan betöltött folyamatban, szerepben. Nos, ez történt velem is anno. Ebből született meg az egy éves máltai “golgotám” ami valljuk be, mindenképpen hasznos és pozitív végkimenetelű lett, de nem szabad elfelejtenünk miért mentem ki, miért vállaltam el a munkát a sushizóban, és miért húztam ott le – a körülmények és a munka minősége és mennyisége ellenére – egy évet. Ugyan én nem számoltam, hány nigirit készítettem el vagy rollt tekertem meg ez idő alatt, nem beszélve a kasszánál vagy a vágópultnál eltöltött hosszú órákról és arról, hogy az ünnep-és hétvégi nap csak álmaimban létezett már. Viszont tudom, hogy minden nap azzal az első gondolattal keltem fel, hogy én ERRE vagyok képes, ez az én SZINTEM és nekem OTT a helyem. Mennyivel másabb jellemformálást hozott volna az az egy év, ha nem kiégve, megtörten és mínuszos önbecsüléssel, hanem egy új kalandként, lehetőségként és tapasztalataim körének tágításaként fogtam volna fel ezt az egészet. De nem így történt, és ennek oka volt. Célja volt. Adam Jones-szal ellentétben én nem távoztam az általam meghatározott pont után szó nélkül hanem végigvittem azt amit kigondoltam, ettől eltekintve viszont nagyon is értem, hogy mi az önbüntetés lényege. A legmélyebb pontról újra eljutni addig, hogy újra bízzak magamban és nekifussak annak a feladatnak ami egyébként természetesen RÁM VOLT és RÁM VAN szabva, rettenetesen nehéz volt. Főleg, hogy én nem vagyok az a típus, aki teli ragasztgatja a szobafalat önsegítő idézetekkel teleírt lapokkal. Félreértés ne essék, nincs ezzel sem bajom. Nálam ez csak szimplán nem használ.

popinqirernet_FotorSzóval mondhatjuk, hogy cselekményét tekintve Az ételművész gyenge forgatókönyvből gyenge produkcióval rukkolt elő, de azért szerintem ez többrétű, mint gondolnánk. Sok helyen olvastam, hogy Bradley Cooper ennél kicsit többet kellett volna, hogy nyújtson. Minél többet? Annál, hogy egy számára teljesen idegen környezetben (egy profi éttermi konyhában) alakítja a – kissé szétesett elméjű, de alapvetően pozitív cél felé törekvő – séfet? Hát, én azt mondom: aki tudja, játssza el jobban. A filmben Adam véletlenmydailynewscom_Fotorül sem egy cuki, makulátlan szépfiú. Egy arrogáns, egoista, sokszor dühkitörésekkel tomboló maximalista férfi, akinek szétesett az élete és megpróbálja a megmaradt emlékeiből összerakni önmagát, ÚJRA. Hozzáteszem, sokszor ez az arrogáns játék kipattintotta a zsebemben a bicskát, de aztán elgondolkodtam: lehet, hogy nekem is ilyennek kellett volna lennem és akkor most nem itt tartanék. Mindemellett Bradley Coopernek tényleg tanulmányoznia kellett, hogyan működik egy profi konyha – ennek érdekében többek között Gordon Ramsay is segített neki alkalmazkodni egy teljesen tőle távol álló területhez. Szakmaiság tekintetében nincs eltúlozva a film, viszont a karakterben bőven visszaköszönnek a “mentorok” (akik közé Marcus Pierre White-ot is besorolhatjuk). A többi kritikában kifogásolták a szerelmi vonalat. Ezt pláne nem értettem: ez a film nem a szerelemről kell, hogy szóljon, hanem jellemfejlődésekről (Sienna Miller, azaz Helen esetében is), második esélyekről és nem utolsó sorban KAJÁRÓL. Sok-sok kajáról. A legértelmetlenebb negatív kritika – szerintem – pedig az volt, hogy az ételekről és azok készítéséről szóló képsorok eltúlzottak voltak, elvitték a filmet az unalmas kategóriába. Erre azt tudom mondani: aki akciófilmre vagy hasonló pörgős sztorira vágyik, ne menjen be a moziba egy olyan filmet megnézni, amit “gasztro-film”-ként reklámoztak.

Mindent összevetve, nekem az egyszeri megnézés nem elégítette ki a “foodporn” étvágyamat. Többször is le kell majd ülnöm elé és az sem zavar, hogy Emma Thompson vagy Uma Thurman nem kaptak jelentős szerepeket. Helyette óriási pirospont, hogy az étterem tulajdonosának (Adam régi barátjának és üzlettársának) nemi hovatartozása végre nem a szokásos sablonként van előadva. A film nem a nagy párbeszédekről és a Coelho-i idézetekről szól. Hanem arról, hogyan tudsz felülemelkedni saját magadon és a félelmeiden. Hogyan tudsz nyomás alatt teljesíteni és a saját elméd határait feszegetni. Hogyan működik egy olyan világ, amiben kilépsz a valóság által szabott határok közül és emelsz már-már elmebeteg szinten művészire egy olyan egyszerű és természetes szükségletet, mint az EVÉS. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint két elhangzott idézet (szabad fordításban):

“Adam Jones: I don’t want my resturant to be a place where people sit and eat. I want people to sit at that table and be sick with longing.” – “Én nem akarom, hogy az éttermem egy olyan hely legyen, ahova az emberek beülnek enni. Azt akarom, hogy az emberek beüljenek és betegesen vágyakozzanak.”

” Adam Jones: People eat because they are hungry; I want to make food that makes people stop eating.” – “Az emberek azért esznek, mert éhesek. Olyan ételt akarok készíteni, amitől az emberek befejezik az evést.”

mystyledailycom_Fotor

Aki rabja az ízeknek, színeknek, a saját gyomrának és mindezeket össze tudja kötni az élet más területeivel – sőt, a felsoroltak függvényében él -, nos…AZOKNAK ajánlom ezt a filmet. Ne várjatok csodát vagy Oscar díjas alakítást, tudniillik a film nagyszerűsége pont abban rejlik, hogy a hétköznapi értelemben vett életet mutatja be, csak más(ok) szemszög(é)ből. Így lesz az egész kerek, folyamatos, magával ragadó, nyálcsorgató. Nincs rá más szó:

 

WELL DONE

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük