Tegnap, egy CD keresgélése kapcsán belebotlottam egy régi lezárt dobozomba, amiben megtaláltam a múltam darabjait. Hihetetlen, hogy képes voltam nagyjából 4-5 év alatt 7 db naplót teleírni kézzel (a manapság rám nem jellemző gyöngybetűkkel!), egyenként 400-500 oldalban elemezve, mennyire zsákutca volt egy kapcsolatom, vagy mennyire “hű de utálom a világot”! Így visszanézve érdekes, hogy az embernek milyen jellegzetes problémái vannak bizonyos élethelyzetekben és életkorszakokban. “Na ne mondd!?” – pont így nézne rám egy pszichiáter most. Persze, nyilván nem mondtam újdonságot. Viszont tovább gondoltam magamban a dolgokat egészen addig, hogy a kapcsolataim során és okán mennyivel lettem szegényebb, vagy gazdagabb. Mert bizony azt gondolom, nem csak tanulni tudunk dolgokból, vagy értékesebbek lenni az ismeretségek (vagy azok vége) által, hanem veszíteni is magunkból. Időlegesen, vagy ha nincs szerencsénk és ép lelkivilágunk akkor akár évekre, évtizedekre is “megnyomorodhat” egy részünk odabent.
Lassan a 32. életévemet taposom (habár évente szoktam tévedni 1 évet pluszban vagy mínuszban…:) ) és rá kellett jönnöm, hogy én elég szerencsésnek mondhatom magam. Vagy nagyon nagyképűnek. Az egyszer biztos, hogy nálam a mérleg pozitív irányba dől és ezt a tendenciát most már egészen biztosan meg is fogom őrizni. Bár, láttunk mi már éjjeli őrt nappal meghalni – de többnyire ismerem már az ember típusokat, és nem érzem magamat olyan sebezhetőnek, mint amilyen akár pár éve voltam.
A pozitív mérlegállás tekintetében átfésültem az agyam rejtettebb, elnyomottabb zugait; összeszedtem pár dolgot, hogy mivel lettem gazdagabb, vagy kevesebb. Természetesen ez alatt nem feltétlenül csak emberi kapcsolatokat értek, de elsősorban humanoid kötelékeket. Azt hiszem és gondolom, hogy a legtöbb tapasztalást 20-29 éves korom között gyűjtöttem, viszont 29 éves koromtól sokkal mélyebb nyomot hagytak bennem az átéltek, ezáltal most már jobban fel is tudom használni a gyűjtötteket. Kíváncsi lennék, vajon ez mással is így van-e? Emellett, fiatalabb koromban (mert most már éltes asszony vagyok, ugyebár 🙂 ) inkább tárgyi értékeket gyűjtöttem, mostanra a megfizethetetlen életélmények váltak jellemzővé. Minden másra meg ott a MasterCard. 🙂
Lássunk csak pár példát, amit összeszedtem. A “korai” kapcsolataim némileg erősítették bizonyos jellemvonásaimat, mindig attól függően, hogy éppen mit 
szerettem csinálni. Így váltam többek közt a könyvek és az olvasás imádójává. Ha a könyvespolcomra nézek, nem egy kötet (sőt, néha egész sorozatok!) tanúskodik a mániámról; ott van Robert Merle: Francia história sorozata, a színvonalasabb fantasy-k közül Terry Goodkind művei. Persze, már gyerekkoromban is volt olvasó-listám, és mindig legalább 4 könyvet olvastam egyszerre. No meg drága Nagyanyám is könyvtárban dolgozott sokáig (nővéremmel imádtunk suli után cirkálni a polcok közt és mindenbe beleolvasni). Viszont később alakult ki a tényleges ízlésem, amibe most már beletartozik Kunderától kezdve Szabó Magdán át Joanne Harris-ig és Fábián Jankáig sok minden. Ha nem lett volna valaki, akinek hatására a könyvek szeretete erősödött, most nem így nézne ki a könyvespolcom. Ugyanez elmondható a zenei ízlésemről is. Rengeteg szuper előadót, zenekart építettem be “magamba” mások révén. Ha nincsenek barátok, akkor soha nem ismerem meg magamtól a Parov Stelart, vagy úgy egyáltalán az elektro swing műfajt – enélkül kevesebb lenne az életem. Egy elfuserált kapcsolat hatására kezdtem először blogot írni, egy másik miatt kezdtem megszeretni a fotózást – meglátni és megörökíteni pillanatokat, még ha nem is olyan szakszerűen.
Hogy ne csak pozitív példát említsek, egy bizonyos személy miatt elvesztettem az önmagamba vetett hitemet, a nőiség és nőiesség érzését. Sok évembe telt, míg sikerült visszatornásznom legalább a felére az önbizalmamat és a bizalmat mások felé. Nem hittem volna, hogy sikerül, de végül én győztem a rosszabbik önmagam felett. A legmélyebb nyomot pedig egy igazán tartalmasnak és öröknek hitt barátság erőszakkal történt eltiprása hagyta bennem (a másik fél által). Még csak nem is rajtam múltak a dolgok, nagyjából kívülállóként figyeltem az egész történés-sorozatot. A haragtartás nem az én reszortom, ezzel az érzéssel nem akarok “kövérebb” lenni. Inkább örök időkre megjegyeztem, hogy amennyit ebbe a bizonyos kapcsolatba beletettem (energiát, időt, érzelmeket, hitet, sokszor pénzt, de ez nem is lényeges), az sajnos kárba veszett és ezzel nem az a probléma, hogy ettől kevesebbnek érzem magam. Akkor amikor adtam magamból, akkor mindig szívesen tettem és ezt nem kérem számon később. Azt sajnálom csak, hogy nem vettem előbb észre, hogy az egész felesleges volt. Vagy talán mégsem. Ha az lett volna, most nem szűrném le ezeket a tanulságokat és lehetséges, hogy hajlamos lennék ugyanabba a mederbe még egyszer beugrani.
Végeredményben tehát azt mondhatjuk, leginkább erősödtem. Eljutottam odáig, hogy nyitott lettem a negatívból pozitív irányba fordulni és még többet befogadni. Egy olyan kapcsolatot, amiben biztonságban érzem magamat és hihetek benne. Egy olyan embert, akinek én is adhatok és megengedem neki, hogy Ő is adjon. Adott is. Életem legnagyobb szellemi, fizikai és minden értelemben vett pozitívumát: a kisfiamat.
Mindenki eldöntheti, mennyit adott vagy vett el egy-egy emberi vagy más kötelék az életében, egyre kell csak nagyon figyelni: teljesen mindegy, ki mit mond vagy éreztet. A lényeg, hogy MI érezzük saját magunkon, hogy nem kell köpnünk egyet amint tükörbe nézünk.
Végre elértem ezt a célt, még ha hosszú és göröngyös úton is. Ennyi év kellett hozzá. 32 lett, maradhat?
