Egy átlagos nap ez a mai is. Ülök a sarki bisztróban, a szokásos kedd reggeli kávémat kortyolgatom és kissé unottan lapozgatom az előttem heverő bulvárlapot. Miért kell állandóan pletykálni? Minden erről szól manapság. Fullasztó. Az ember nem tudja, mikor kerül majd hirtelen valami apró botlás miatt éppen ő a középpontba. Jó-jó, minden csoda három napig tart, de most komolyan: kit érdekel, hogy mások mit mondanak rólunk? Ugyanolyan emberek vagyunk, nem? De. És mégis: valaki észreveszi, sőt: lefényképezi (skandallum!), hogy a mai napon nem csokis croissant-t fogyasztok, hanem lekvárosat és ez máris kiveri a biztosítékot. Valakinél mindenképpen. Ahh, fárasztó ez az állandó megfelelési kényszer, meg az alibizés. De ilyen ez a popszakma…
Na, akkor lássuk mi történt…igen-igen. Rossz év ez a mostani. Meghalt a Herceg. Meg a Hercegnő is. És van ez a fiatal gyerek, aki még alig bontogatta a szárnyait. Szegény, jól telibe trafált azzal a halott-látós filmmel. Mi volt a címe? Ja igen: Odd Thomas – A halottlátó. Kár ezért a srácért…mindenki szerette. Most meg szegény George. Hiába, neki aztán volt hangja. Szomorú…van valami utánozhatatlan bája annak, ha meglátogat minket a kaszás. Rögvest ünnepelt sztár lesz az ember. Felkapnak, szárnyalsz ahogy’ még soha, végtelen magasságokba röppen a CD-kép-és hír eladás. Talán ezért olyan divatos az öngyilkosság is a köreinkben. Ki tudja…lehet, hogy érdemes kipróbálni, végülis egyáltalán nem bizonyított, hogy utána nem születünk újjá…ó, nézd csak ki van itt, Meg a sajtótól! Hagyom is ezt a szennylapot, még a végén azt hiszi, hogy érdekel.
– Helló, Meg! Mi újság felétek?
– Ó, szervusz! Hát, tudod…semmiség. Aki ebben benne van, annak ez már nem érdekes. Lényegében többet hallunk a sztárocskákról, mint amit tudni érdemes. Te, hogy vagy? Iszunk egy kávét?
– Kösz, én már túl vagyok kettőn, de figyelj csak…mi van Meryllel? Nem beszéltem vele évek óta. Az okát nem tudom…bár tudnám, de nem csodálkozom…hektikusak ezek a középkorú nők.
– Ugyan kérlek! Bár letehettem volna annyit az asztalra, amennyit Ő az idők során! Micsoda karrier! Micsoda díva! Fantasztikus. Talán ő a legunalmasabb céltábla. Sosem szolgáltat botrányt. Szóval ő tiszta, kedvesem. Ne szapuld.
– Oké, csak érdeklődtem. Olyan szigorú vagy. Azért mesélhetnél róla valamit.
– Jól van. Azt biztos tudod, hogy a legtöbbször nominált színésznő, ugye?!
– Ó, igen…mintha olvastam volna valahol.
– Bizony! Tizenkilencszer. Hallod? Ilyen nő nincsen az Oscar-díj történetében még egy! Háromszoros Oscar és nyolcszoros Golden-globe jelölés. Egyedülálló!
– Valóban. Csak tudod, mostanság nem nagyon követem az újdonságokat.
– Ez nem újdonság. Csak láttad Tőle a legjobbakat…
– Például?
– Hát, ott van a Távol Afrikától. Nem az első, ami osztatlan sikert aratott, mert az első Oscart (és Golden globe-ot)a Kramer kontra Kramer-rel vitte el ’80-ban, aztán ott volt A Francia Hadnagy szeretője is ’82-ben. De a Távol Afrikától…hát az aztán igazán megríkat mindenkit, akinek nincs kőből a szíve. Jelölték Oscarra és Golden globe-ra is, de nem nyerte meg. Ellenben a férfi szíveket…na, akkor kezdtek rá felfigyelni. Nem is csodálom. Egy igazi Hölgy! Nagy H-val. Képzeld el azt a szívbemarkolóan romantikus történetet…a dán, érdekházasságot kötött vagyonos nő életét Kenyában, a semmi közepén őslakosokkal körülvéve. És akkor BUMM! Hirtelen a semmiből megjelenik ez a jóképű férfi, Robert Redford külsejével. A kisujjam adtam volna érte, ha csak egy szerep kedvéért is, de a karjába vethettem volna magam! Borzasztóan izgalmas…és drámai…és életszagú! Naná, hogy az, hisz egy valós könyv valós tartalmából írták a forgatókönyvet. Némi változtatással, nyilván. ’85-ben még értették a dolgukat a filmesek.
– Megnézem. Aztán mi volt még, említésre méltó?
– Hadd ne soroljam most fel az összeset drágám, nagyot hagytál ki ezzel is. Volt vígjáték is tőle, emlékszel a Jól áll neki a halál-ra?
– Nem igazán…
– 1992-ben Bruce Willis-el és Goldie Hawn-nal alakítottak benne egy nagyot. Kicsit morbid a sztori, de neki még a halál is jól áll, ahogy a film címe is elárulja. Ha-ha! Na de nem ez volt a nagy durranás. A szív hídjai…az már valami! Ha láttál még beteljesületlen szerelmet…atyaég! Emlékszem, mikor bejött a mozikba 1996-ban, a premieren könnyesre sírtam vagy két százas csomag zsepit…Az azért sokat hozzátett a filmhez, hogy Clint Eastwood volt élete nagy szerelme…de édes élet…! Ahogyan AZ a szerelem meg van írva, úgy semmi más. Rongyosra néztem azt a filmet. Ha bepótolod, biztosítsd be magad egy üveg jó fehér borral és pár csomag könnyfogóval – szükséged lesz rá, garantálom!
– Uhh…jó. Viszont kicsit könnyedebbre vágynék, ha már pótolok. Valami nem sírós?
– Hm. Hát te tudod szívem, de vannak még kincsek amik a nevéhez fűződnek és vonzották az aranyat is, ha érted mire gondolok. Ott van a Sophie választása régebbről, az Órák, vagy az Adaptáció…de ezek kissé megosztóak voltak a fogadtatást illetően. Ha viszont nevetni akarsz…na, arra ott van Az ördög Pradat visel! Holtbiztos, hogy ennél nem találsz könnyedebb vígjátékot 2006-ból! Ebben ráadásul még nem is egy tündi-bündi szerepet vállalt el: Ő a rideg, elutasító és kegyetlen “Divat Nagyasszonya”! Sosem felejtem el azt a jelenetet, mikor kilép a liftből és leveszi a napszemüvegét…közben megrázza a tökéletes hajkoronáját. Utánozhatatlan a stílusa, én mondom neked! Én így szeretnék átlépni minden küszöböt!
– Na, ez érdekes lehet. Most úgy sincs kedvem gondolkodni.
– Helyes. Úgyis fáradtnak látszol. De ha már itt tartunk, akkor megnézhetnéd a Mamma Mia!-t is. Szereted az ABBA-t, nem?
– Dehogynem. Van, aki nem szereti?
– Na látod! Ha egy filmbe oltott musical-re vágysz ami világszerte sikert aratott, akkor semmiképp ne hagyd ki. Nekem mondjuk kicsit sok az éneklés, de ízlés dolga.
– Valami főzős, esetleg? Tudod, mindenem a gasztro.
– Jajj, hát miért nem ezzel kezdted? 2009, Julie és Julia – Két nő, egy recept! Ez lesz a te kedvenced, Aranyom! Tudod, volt az az amcsi nő, Julia Child. Na, ő megírta a tuti francia alap receptkönyvet, amerikai háziasszonyoknak. Erre jött egy szintén amcsi csaj, aki az összes receptet megcsinálta a könyvből, és ezt végig dokumentálta blog formájában. Meg is gazdagodott…hogy ezt sem én találtam ki?! Ennyit tesz a rajongás!
– Bizonyára. Hát, kösz Meg, kisegítettél. Tényleg le vagyok maradva Meryl filmjeit illetően…most mindenki mással van elfoglalva.
– Persze. Mindig azokkal, akik már elmentek. Törvényszerű. De hadd mondjak én neked valamit! Rövid az élet, és mi emberek sokat hibázunk. De ha tudnám, hogy valamiben annyira, de annyira tehetséges vagyok mint Meryl, én már nem aggódnék. Halhatatlan az a Nő. Egy dáma, egy kaméleon, egy zseni. Géniusz, komolyan. Aki ennyi szobrot elvisz, ennyi jelölést bezsebel, azt sosem felejtik el és már nincs szüksége semmiféle botrányra. Csak éli az életét és játssza a szerepeket egymás után. Na mindegy. Jaj, már ennyi az idő?! Rohannom kell édes, kösz a kávét, majd szólj, hogy’ haladsz a pótlással! Pááááááá!
– Rendben Meg, fussunk össze a jövő héten ha úgy gondolod, egy kávéra! Jó volt dumálni!
– Persze-persze, majd egy sajtótájékoztató és interjú között rád csörgök, bár ezer a dolgom, balhés ez az év…! Ja, majd el felejtettem!
– Mit?
– Nézz utána A Vaslady-nek! Margaret Thatcher, Meryl 2011-es filmje! Magnific!
Komolyan, ez az utolsó mondata? Ez a Meg szét van esve…ennyi infót meg sem tudok jegyezni, le kellett volna írnom egy papírlapra. Tiszta rohanás ez a sajtós szakma. Na, mindegy. Megnézem azért mi van ebben a bulvárlapban, aztán utánanézek Meryl-nek, ráérünk még ezzel…
