“Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erőd, hogy újra elkezdd.”
Vannak pillanatok, amikor megállok és rácsodálkozok valamire (például, hogy van öt percem összefüggően vagy, hogy mégis megmaradt némi szellemkép az identitásomból…), ezeket a pillanatokat igyekszem nagyon kihasználni. Kis túlzással egy ilyen “öt percből” (éjszakai filmezés) születtek meg a jelenlegi bejegyzést eredményező gondolataim.
Sokszor mondom – és ehhez tartom is magam – , hogy film-és sorozat függő vagyok. Ennek ellenére (ki tudja miért) vannak óriási, hangsúlyozom: ÓRIÁSI légüres terek és fekete lyukak a filmismereti bázisomban, amiket általában véletlenszerűen töltök ki. Így alakult, hogy a film 2009-es megjelenése után 7, azaz hét évvel később sikerült a “Benjamin Button különös élete” TV-ben levetített változatát megtekintenem. Végzetes hiba, hogy addig vártam.
Mentségemre szolgáljon, hogy az embernek bizonyos dolgokhoz, érzelmekhez, filmekhez, társalgási szituációkhoz meg kell érnie lélekben és korban.
Tehát mégis csak jó, hogy később néztem meg. A posztot nem kritikának szánom, inkább hatás-vizsgálatnak. Hatásból pedig volt sőt, máig van bőven. Miután megnéztem a filmet és aludtam is rá egyet, rájöttem: Forrest Gump-os érzésem volt közben. Miközben néztem, végig mozgott a tudatalattimban, hogy a felmerülő érzések olyan egyszerűek és mélyek, mint amilyenek Tom Hanks alakítása közben is megleptek.
Nem is lőttem nagyon mellé, ugyanis utánaolvasva kiderült: a forgatókönyv Eric Roth nevéhez fűződik csakúgy, mint a Forrest Gump-é. Mondanám, hogy bárki más el tudta volna játszani a szerepet, nem kellett a 3 Oscarhoz Brad Pitt (a látványtervezés, a smink és a vizuális effektek – jogosan – elvittek összesen 3 szobrocskát), de hazudnék, ha tudnék helyette mondani még egy olyan megindítóan gyönyörű arcú férfit, aki ezt az érzést ki tudta volna váltani belőlem.
Megpróbálhatjuk elképzelni a helyébe Kurt Russel-t vagy Richard Gere-t, de legyünk őszinték: kösz, de nem kösz. Mellesleg nagyon jók a színészi alakítások: Kate Blanchett tökéletes a női szerepre. Ja, és még valami: meglepő, hogy a forgatókönyvet F. Scott Fitzgerald azonos című könyve alapján írták…?
Hasonlóan szomorú és emocionális atombomba voltam a “Nagy Gatsby” után.
Sok kritikát elolvastam, melyek nagyja hatás-, és Oscar vadászként emlegeti a Benjamin Button különös életét, de hát ahogyan éds’anyám szokta mondani, “Amíg sz.r van, veréb is van”… és hát miért baj az, ha valaki monumentális hatást és grandiózus érzelmeket akar kiváltani, kezüket tördelő és könnyüket morzsoló nézők hadát szeretné bevonzani? Ezzel részemről semmi probléma. Ha valaki azt mondja, nem jó érzés néha elbőgni magát egy őt megérintő filmen, akkor ő vagy képtelen érzelmi megnyilvánulásra, vagy hazudik. Mindenesetre szívesen megnéznék egy statisztikát, hány nézőnek remegett könny a szeme sarkában a film utolsó percei alatt. Én halkan szipogva bár, de nyifogtam egy keveset az ágyban hajnal fél 1-kor, és másnap megnéztem az ismétlést is…
A történetet nem szeretném túlragozni, bárhol el lehet olvasni kritikákban és az emberek nagy százaléka már látta is – aki nem, az pedig nem szeretne spoilert. Ez egy idős, kórházban haldokló hölgy anekdotája, kiegészítve a lánya által hangosan felolvasott titokzatos férfi naplóbejegyzéseivel. Benjamin Button (Brad Pitt) egy vak órásmester által készített, a 30-as években New Orleans pályaudvarára kihelyezett óra következményeképp születik meg: mivel az óra visszafelé jár, ezért az ő élete is különösen, “visszafelé” indul.
Nyolcvan éves szervezettel születik csecsemőként, és ahogyan az idő múlik, ő egyre fiatalabb testben éli egyre idősödő életét. Egyrészt nagyon jó korrajz a film az akkori Amerikáról, másrészt több igen egyszerű, de érzelmi viharokat kiváltó vonalat is vázol két és fél óra hosszan. Szívfacsaróan élesen vág belénk, mennyire idealista és önző az ember: ha valami miatt ki kellene lépnünk a komfortzónánkból, vagy egyszerűen csak megbotránkoztat minket, sokunk (tisztelet a kivételnek) a könnyebb utat választja vagy egyszerűen “otthagyja a problémát” (esetünkben az apa hagyja ott a számára ijesztő vér szerinti gyerekét mások küszöbén 18 dollárral, haldokló feleségének tett ígérete ellenére).
Ide tartozik a barátság is: ha valaki kilóg a sorból, nagyon nehéz beilleszkednie és az esetek többségében a tömeg kigolyózza az első, VIZUÁLIS hatásokra alapozott ítélkezés miatt. Aztán ott van a szerelem: elég nehéz társat találnia az embernek, ha más irányba halad, mint a “normális”. Amennyiben ennek ellenére mégis sikerül átélnie a szerelem csodáját – és ez hála az égnek a filmben így történik –, egyben le kell mondania az érzésről és elfogadnia azt, hogy minden elmúlik és mindenre megszámlálható ideje marad. Az érzelmekre, a fizikai élményekre és a legnagyobb ajándékra: a gyerekre is. Ezek elég gyötrő gondolatok, de felébreszti az embert: ha mélyebben éled meg a történéseket, elindul vagy inkább MEGindul benned valami és nem vagy képes többé ugyanúgy tekinteni a körülötted élőkre.
Kellenek ezek az “Oscar-vadász” filmek, máskülönben nem lepne már meg semmi-de semmi. A zombi-sorozatok nem fogják fejleszteni az érzelmi intelligenciát, az biztos.
Egyszóval, ha még nem láttad a filmet, MEG KELL NÉZNED. Akár ismétléssel. A legmegrázóbb – amellett, hogy nagyon élvezhető és cselekménydús a történet és a szerepek kibontakozása – végignézni valamit két és fél órán át úgy, hogy közben drukkolok: legyen más vége mint ami logikusan mindenképpen bekövetkezik, mert EZ A DOLGOK RENDJE. Mindez nem váltana ki belőlem gyermeki zokogást, ha a “szokványos” módon nézném az élet pergését. Ehelyett Benjamin apró csecsemőként csukja be utoljára be a szemét és eközben minden, MINDEN elmúlik.
Az már csak nézőpont kérdése, hogy melyik elmúlás a méltóságteljesebb: idősen, jó esetben nem kórházban és betegen meghalni vagy úgy, mint Benjamin Button: egy csecsemő testébe zárva, de egy élet tapasztalatával a hátunk mögött, méltóságteljesen lecsukni szemünket. Az utóbbi vizuális tekintetben rendellenesnek tűnhet, valószínűleg mégis sokan ezt választanák, ami érthető. Egy csecsemő gondozása valahogy tisztábbnak, könnyebbnek és reálisabbnak tűnik mint egy elesett, kiszolgáltatott, öreg emberé… Természetesen az elmúlás az elmúlás; senki sem él örökké. Ami könnyebbé teszi utunkat, az a társaság. Magányosnak lenni sem fiatalon, sem idősen nem felemelő érzés. Ha ez a társ egyben a szerelmünk, még össze is tehetjük a két kezünket. Benjamin kapitánya szépen rátapint a lényegre:
Káromkodhatnál, átkozhatnád a sorsot. De ha egyszer ott vagy a végen, akkor már csak aludni vágysz.
A filmben túl sok minden van, amiről lehetne beszélni, mégis megdöbbentő az egyszerű téma hordereje és lecsupaszított valósága. Érdemes többször megnézni és elgondolkodni azon, vajon elégedettek leszünk-e amikor eljön az idő… Ami pedig a záró gondolatot illeti, szóról szóra igaz:
Néhány ember azért született, hogy a folyó partján üldögéljen. Néhányan azért, hogy megcsaphassa őket a villám. Néhányuknak jó érzéke van a zenéhez. Vannak, akik művészek. Vannak, akik úsznak. Vannak, akik értenek a gombokhoz. Néhányan színészek. Néhányan pedig anyák. És vannak, akik táncolnak.
Kiemelt kép forrása: Wallpaperflare
