2017 február 1.

Az új biznisz: a békítőműsor

www.love.hu

Lesz – vagy már van is…? – a tv-ben valamelyik kereskedelmi csatornán egy műsor, melynek többször is lement már a reklámja, és nem hagy nyugodni. Nem tudom mi a címe, de annyi bizonyos, hogy korábban – vagy már évtizedekkel ezelőtt – összeveszett embereket, családtagokat, rokoni szálakat próbál majd összekötni. Olyan ez gondolom, mint a hivatalos életben a mediátor szerepe – igen, egy kifejezett szakemberé. Ezzel kapcsolatos az én aggályom is: nagyon szép és jó, hogy embereket próbálunk kibékíteni és összehozni újra, hogy kontrollált keretek között megbeszéljék  a problémáikat. De nem nagy felelősség ez egy picit? Békebíróként részt venni egy olyan dologban, mely nem véletlen haladt abba az irányba, amerre kellett? Rendben van, hogy emberek erre önszántukból – gondolom, a megfelelő papírokat aláírva – vállalkoznak, de ez akkor is csak egy biznisz, egy üzlet. Szépen be van csomagolva egy humánus és empatikus csomagolópapírba, de ez a papír könnyen elszakadhat és lehet, hogy később több gondot okoz majd, mint hinnénk. Az is lehet, hogy ez az egész badarság, és nem csak egy új termék a kereskedelmi gyár szalagjára téve…Mindenki döntse el saját maga. Mindenesetre elgondolkodtató, több szempontból is…

www.tisztaforras.co

Az első gondolat, ami eszembe jutott a beharangozó közben, ez volt: miért kell mindent közszemlére tenni? Kit érdekel, hogy én valakivel min és mikor, és legfőképp MIÉRT vesztem össze? Felnőtt emberek vagyunk: ha nem vagyunk képesek ennek megfelelően intézni a dolgainkat, akkor az már önmagában is eléggé sokat mond, nemhogy még ország-világ szeme elé tárjam a történetet. Pláne, hogy abba a korszakba léptem amikor már ideje felismerni, hogy mi az ami nem megy. Ha pedig erre képes vagyok akkor tudom, hogy ezen dolgokat nem is kell erőltetni. Létezik, hogy emberek annyira unatkozzanak, hogy 1: mások nyomorát nézzék, 2: a saját magukat érintő felesleges dolgokkal foglalkozzanak ilyen szinten? Igen, tudom. Megint naiv vagyok. Az elsőre egyértelmű IGEN a válasz, hiszen manapság a média ebből él: engedéllyel vagy anélkül betekint az életünkbe és közzéteszi azt abból az aspektusból, AHOGYAN Ő LÁTJA. A másodikra már nem biztos, hogy egyértelmű a válasz, mert erősen szubjektív hozzáállástól függ.

Sokszor mantrázom magamban a mindennapi életben is, hogy a nézeteltéréseket, az összekülönbözéseket nem szabad mindig komolyan venni. Legalábbis adott szituációban, és nem halálosan komolyan. Családon belül (legyen az szülői, vagy testvéri szál, vagy a saját új családunk tagjai – a férjünk például) nyilvánvalóan arra törekszik az ember, hogy ne mutasson ajtót véglegesen egy nüansznyi probléma kapcsán. Ha most pár évvel (2-3) fiatalabb lennék, egészen máshogyan reagálnék egyes viták közben Krisz felé is, ebben biztos vagyok. De felnőtt nő vagyok, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust (és Ő sem, bár Ő inkább felnőtt férfi 🙂 ), hogy nem engedek bizonyos dolgokban, és egy 5 éves óvodás ön-és igazságérzetével reagáljak mindenre. Egy családot sokkal könnyebb megteremteni, mint fenntartani és kézben tartani. Törékeny kapcsolataink vannak mindenütt: házon belül és a falakon kívül is.

Sokszor elmondtam azt is az utóbbi időben, hogy könnyebben kezelem egyes emberek lemorzsolódását. Régen körülbelül 15-20 embert hittem igaz barátnak, ma már reálisabban látom az életemnenk ezt az oldalát is; illúziókat nem dédelgetek, és lehetetlen elvárásokat sem támasztok. Azonban van egy fontos különbség a család/rokoni szálak és a barátok/ismerősök között. Mégpedig az, hogy mit vált ki bennünk az elvesztésük. Nyilván az első esetben olyan szűk élettéri kapcsolatról beszélünk, amelyet nem lehet pótolni. De a barátokkal, vagy barátnak hitt emberekkel is így van ez? Némelyikkel biztosan.

 

www.blogger.hu

A gyásznak – tudományos alapokon nyugodva – 5 szakasza ismeretes. Véleményem szerint ez nem csak egy hozzátartozónk halálakor érvényes hanem szakításkor, vagy egy szívünkhöz közel álló ember “elvesztésekor” is. Nem a halál vagy az élet a fontos, hanem maga a tény, hogy részt vesz-e a továbbiakban AZ A VALAKI az életünkben. Egyedül az esélyek változnak: ha egy hozzátartozónk meghal, akkor soha többé nem láthatjuk, tehát sanszunk nincs vele rendezni bármit is – ezért tartom észben mindig, hogy soha nem tudhatjuk, mi történik az éjszaka folyamán (tapasztalat…), szóval soha, de soha ne váljunk el haraggal a számunkra fontos emberektől, még ha egy éjszakáról van is szó, akkor sem! Egy összeveszés, vagy a haragtartás egy élő ismerőssel vagy családtaggal viszont teljesen más helyzet. És ezt használja ki az említett kereskedelmi csatorna. Picit morbid, vagy csak én látom annak…?

Tehát, a gyász/szakítás/elvesztés 5 stádiuma:

1: Tagadás és izoláció
2: Harag
3: Alkudozás
4: Depresszió
5: Elfogadás

Sorjában haladva, az alábbiakon megyünk keresztül. Először megbénulunk, érzelmileg kiüresedünk. Vagy baromi közömbösek vagyunk a téma iránt, vagy váratlan kitörésekkel reagálunk. Ez az elutasítás jele, mely a stádiumok között és alatt sokszor felbukkan még, mintegy védekező reakcióként. Aztán jön a legkeményebb rész: a harag. Az érzelmi kitörések folyamatosak és a környezetünk számára embert próbálók. Vagy önmagunkat, vagy fizikai értelemben véve a hozzánk legközelebb állókat okoljuk, tesszük felelőssé. Ez egy elég elhúzódó, sokszor stagnáns folyamat, ami akár évekig is eltarthat. A harmadik fázis az alkudozás: ez sem jobb, mint az előző. Sokszor mardossuk önmagunkat, mit csinálhattunk volna másképp, és amennyiben összevesztünk vagy szakítottunk valakivel, sokszor vissza is akarjuk hozni az életünkbe az adott egyént, hátha minden másképp lesz. Ez a szakasz tartogatja a legnagyobb veszélyt: az önmagunk felé bizonygatott hazugságokat és önáltatást. A depresszió stádiumában már kezdjük reálisan látni a történteket, viszont az idő mindent megszépít (ugye), és próbáljuk a jó emlékképeket előtérbe hozni. Ez viszont visszájára fordul, az ezen emlékek felidézése előbb fájdalmat, majd betöltetlen űrt hagy maga után – ez vezet a depresszióig. Ebből a szakaszból a legegyszerűbb gyorsan visszaesni az első és a második lépcsőfokokra. Végül, az utolsó pont az elfogadás. Ezt akkor érhetjük el, ha már nem tölti ki minden percünket és gondolatunkat az elszakadás. Két lábbal a földön állva el tudjuk fogadni a helyzetünket amellett, hogy az emlékeinket fel tudjuk azok hiteles formájában (boldog és nem boldog emlékek) idézni. Ezen a ponton végül lelkileg – embertípustól függően – vagy nagyon megerősödünk, vagy elgyengülünk (a minket ért érzelmi stádiumok hatásaként).

Most nagy a csend, igaz? Mindenki átment ezen. Nyugodtan jöhet a véres bökő a nyakamhoz mert pofátlanul nagy összegben mernék fogadni, hogy bárki aki elolvassa ezt a bejegyzést, most megdöbbenve ül és pörgeti magában a saját, kézzelfogható és megszilárdult emlékeit, sérelmeit, érzelmeit… És ez egy természetes reakció, azt hiszem. Mert közben én is ezt csinálom. Egy kérdés van csak: most tekintsünk el a szó szoros értelemben vett gyászról, összpontosítsunk a barátokra vagy közeli hozzátartozókra, akiket elvesztettünk egy nagy csalódással megspékelve.

TE leülnél újra ezekkel az emberekkel szemben, hogy megbeszéld a válóokot? Természetesen az önérzetnek és a hiúságnak itt nincs helye. De komolyan: ha a múltban valakivel összevesztél, vagy halálosan megbántott (NEM megsértett, mert a kettő nem ugyanaz!), Te ezt MEG AKARNÁD JAVÍTANI? És ha igen: SZERETNÉD, HOGY EZT MINDENKI (ÉRTSD:MINDENKI AZ ORSZÁGBAN) LÁTNÁ???

Nem hallom a válaszokat, de a sajátjaimat tudom…Többször végigmentem már ezen a folyamaton, sőt. Többször, mint az egy emberi életben egészséges mennyiség lenne, azt hiszem. Egyben biztos vagyok: ha én egyszer átbukdácsoltam ezeken a stádiumokon, nem kívánok sem “időutazni” az elejére, sem visszapottyanni a középső, legrosszabb fokra: tudniillik, az alkudozás fokára. Ki az, aki ezt akarná? Rendben, vannak azok a viták amiket érdemes megbeszélni, helyrehozni ezzel a kapcsolatot. De éves-évtizedes haragoskodást? Egy olyan kapcsolatot, ami pénzt, időt, energiát, érzelmeket szívott el előlem HIÁBA? Ehhez én már öreg vagyok…

www.blogger.hu

Kérem szépen, ez az amit mindenki CSAKIS ÖNMAGA tud eldönteni…viszont, hogy ezt egy médiumon keresztül tegye valaki, csak egyet jelenthet (és nem támadólag mondom): érzelmileg nem stabil, és nincs tisztában önmagával. Ezt a moslékot pedig nem fogom megenni főműsoridőben, mert ez a legalja:

…A HANGOS HAHOTÁVAL KÍSÉRT ÉS POPCORN-ZABÁLÁSSAL KÖVETETT, MEZÍTELEN ÉRZELMEK CIRKUSZA…

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük