Bizony. Sokan megírták már, hogyan változott életük a valóságos csoda megtörténte után. Bennem ez csak mostanában kezd lecsapódni, így másfél év után. Tudjuk, hogy én nem vagyok az a gyorsan megemésztős típus (sőt, enni is elég lassan szoktam – mindenféle pejoratív értelemben is), szóval ezen egyáltalán nem csodálkozunk. Mindenesetre, összeszedtem azon felvett tulajdonságaimat, melyek a csöpp, egy szem fiam érkezése után ragadtak rám. Lássuk csak:
1. A HŰTŐ:
Nos igen. A hűtő nem nevezhető éppen szokásnak, viszont a hűtő rendszerezése annál inkább. A régmúltban nővérem hívta fel rá mindig a figyelmemet, hogy nem ártana, ha a vodkán, némi boron és tejen kívül más is lenne a frigóban. Természetesen nem tudtam értelmezni ezt a piszkálódást, hiszen minek is lenne szükség másra? A barátaimmal csak az előbbieket fogyasztottam, az utóbbi pedig a másnap reggeli kávé elengedhetetlen összetevője volt. Minden más teljesen fölöslegesnek tűnt. Akkor. Hogy most mi a helyzet? Káosz. Teljes, totális káosz. Egyáltalán nincs rendszerezve a hűtőnk, viszont (!) van benne a tejen kívül számos, több hétre elegendő és felhasználható ebéd-alapanyag. Az alkohol pedig kikerült a polcokról. Igen, teljesen. Öregszem, vagy mi: az egyetlen Portugieser körülbelül a beköltözéskor (2 éve) lett kibontva, és azóta még megvan a fele. Ugyanis csak bizonyos ételekbe rakok belőle, decinként. Döbbenetes. Azért teljesen nincs veszve a morálom nyugi, a kamrában ott van az ünnepek alatt begyűjtött pezsgők és egyebek garmadája, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy egy egész napos gyerekvigyázós nap után nekiálljak magammal koccintgatni. Ha mégis, akkor eszembe ötlik, hogy az éjszakát is végig kell műszakozni valahogy, és ezzel az ivás végképp aktualitását veszti.
2. ÉJSZAKAI SZOKÁSOK:
Pár éve, szingliségem virágzásakor hozzátartozott a szokásos napi rutinomhoz, hogy éjjelbe- vagy inkább hajnalba nyúlóan fent voltam. Ez azt jelenti, hogy átlagban hajnal 2-3 óra körül feküdtem le aludni. Addig zenét hallgattam és ugrándoztam a szoba közepén, mellesleg rendszeresen jártam edzeni (este 8-11-ig), esetleg elmentem moziba, valahova enni, találkozni ismerősökkel, vagy csak beszippantott a kanapé egy maratoni sorozat-és film nézés erejéig. Másnap előszeretettel vinnyogtam a munkahelyemen, hogy milyen rossz élet is ez. Mert fáradt vagyok. Hehe. A nővérem – anyámtól tudom -, zsebében ettől rendszeresen pattant ki a pillangóskés, ő akkor már babázott. Ma kérem szépen ott tartok, hogy hónapokra előre tervezem el egy film vagy sorozat rész (!) közös megtekintését Krisszel. Az nem garantált, hogy ilyenkor végig is nézzük, mert javarészt belealszunk, de legalább úgy csinálunk, mintha. Egyébiránt most is fent vagyunk hajnalban, csak nem a fent felsoroltakat csináljuk, hanem felváltva itatjuk/altatjuk/csitítjuk a vergődő fiunkat.
3. BARÁTOK:
Hjajjj. Ez elég fájdalmas pont. Volt ugyanis idő, amikor nagyon bezárkóztam, nem voltak barátaim (a levelezőpartnereken kívül), és nem volt az az ökrösfogat, ami engem kirángatott a jó meleg nappaliból. Ez mondjuk tizenéves koromra volt jellemző, meg azokra az évekre, amikor az aktuális ex-pasik baráti köréhez nem volt kedvem minden második nap. A sajátjaim előzőek miatt lemorzsolódtak, ezért én rendszerint otthon, vagy máshol puffogtam. Aztán megeskettem magamat, hogy felszámolom ezt a rendszert és nekem a SAJÁT barátaimra van szükségem. Ennek megfelelően, aki megmaradt vagy esetleg élethelyzetből fakadóan új barátom lett, kitöltötte az összes szabadidőmet. Ezúton is köszönöm ezt nekik, mert sokat jelentenek máig az együtt töltött percek, órák, napok. Jó volt, és máig jó velük – amennyiben eljutok egy találkozópontra (éves tervezéssel). Most a türelmeteket és a hozzáállásotokat, lojalitásotokat köszönöm. Nem maradt sok belőletek, de Rátok igyekszem úgy vigyázni, mint saját magamra. Ehhez kapcsolódóan azért megjegyezném, hogy – szerintem – pozitív irányba változtam. Hosszú tanulóidő után könnyebben és nagyobb szívfájdalom nélkül szelektáltam azokat az embereket az életemből, akik nem érdemelték meg a barátságomat. Ez önzőnek és nagyképűnek hangzik? Lehet. Szerintem, aki ezen már túl van, érti mire gondolok.
4. BULIKA:
Bulikák, bulikák…de rég volt! Az van, hogy egyáltalán nem sajnálom, hogy az adott időben kiélhettem magamat ilyen téren. Eleget, talán még sokat is buliztam, főként mivel körülbelül 2-3 évbe sűrítettem be nagyjából 10 évnyi szórakozást. Ez nem azt jelenti, hogy alkoholista drogfüggőként éltem, de zsizsegtem és nem álltam meg. Volt olyan képem a Facebook-on (amit azóta már töröltem, mert ugyebár felelős anyuka vagyok…), aminek az volt a címe: “85 ezredik bulinap”, és én erre máig büszke vagyok. Ehhez egyébként elengedhetetlenek voltak a már említett barátaim. Köszi, köszi, és köszi! A mai buli leginkább tollasbál formájában nyilvánul meg. Este 10 körül kezdődik, és mindenki hangos hortyogással-szuszogással jelzi jelenlétét. Jó bulik ezek, és jelenleg nem is nagyon vágyom többre. Majd, ha a kapacitásaim némileg felszabadulnak, talán változik a helyzet. Olyan 20 év múlva, de akkor gyanítom, már nem leszek benne a szórakozóhelyek célcsoportjában. Sebaj. Azt hiszem, semmiről nem maradtam le. 🙂
5. OUTLOOK:
A kinézet mindig fontos volt számomra. Nem mondom, hogy divatdiktátor vagyok és csak márkás holmikkal van tele a gardrób, de igyekeztem – akár turis – ruhákban is valahogy kinézni. Ehhez hozzá tartozik, hogy a megfelelő kortól kezdve imádtam sminkelni is, plusz mivel nő vagyok, a saját magammal foglalkozás természetemmel járó evidencia. Sosem töltöttem 5 órákat a fürdőben de igyekeztem úgy festeni, mint aki “egyben van”. Ami ebből mára maradt: összeszedett, vagy lopott percekben próbálom menteni a menthetőt…kicsit hajat mosok, kicsit körmöt reszelek, és ha már melegítőben ülök itthon, az legyen legalább Nike vagy Butterfly. A stílus ugyebár, mindenekelőtt. Nem mondom, hogy Eva Longoria elveszne az árnyékomban, mert az örökös sötét karikák a szemeim körül és az, hogy itthonra azért mégsem sminkelem magam, megteszi a negatív hatását. Viszont mentségemre váljék, sosem jelenek meg szakadtan az utcán és azért máig kapok elismerő pillantásokat – más dolog, hogy korábbi önmagammal ellentétben jelenleg ez már nem érdekel (sőt, sokszor inkább zavarba hoz). A legnagyobb elismerést már úgyis bezsebeltem. 🙂
+1 FŐZÉS:
Anno mindig onnan lehetett tudni, hogy egy pasi érdekelt, hogy carbonarat főztem neki. Porból, nyilván. Rendkívül büszke voltam a teljesítményemre, egy Michelin-csillagos szakács öntudatával feszítettem a Karancs tűzhely mellett és úgy szórtam a tejszínes szószba a sajtot, mintha legalábbis egy fine-dining séfje lettem volna. Többnyire mellesleg a magabiztosság célt is ért de azért ma már tudom, hogy ez egyesek arcára elnéző mosolyt is csalhatott. 🙂 Hála az égnek, ma a carbonaran kívül mindenféle mást is szeretek főzni, a magam módján gourmet vagyok és éhen halni már biztosan nem fogunk. Ha nem írnék, akkor valószínű főznék. Sőt: amennyiben épp nem írok, nagy eséllyel a konyhában vagyok és ott alkotok. Még mindig nem világ-színvonalú ételeket, de az én konyhám az én váram. Az én konyhám Michelin-csillagos séfje ÉN vagyok. 🙂
Azt hiszem, a fenti dolgok végső soron mind javamra váltak, bár néha azért hiányoznak a régi szép idők. Ja, nem. Nem az hiányzik. Hanem a csend. És a magány. Egy valami biztos: ha a kisnyúl nincs, én még mindig egy beázott kis lyukban üldögélnék pucc-parádéban, tökéletes sminkben, csendben és egyedül/barátokkal vodkát szopogatva egy – jó – buli előtt/után, hajnalba nyúlóan. Egy boldog, de mégis hiányérzettel küszködő Penészkirálylány lennék, ami most már nem vagyok. És ezért rettentő nagy hálát érzek!!!