2018 szeptember 12.

Újévi zárva tartás

Furcsa érzésem van most. Van az a sablon blabla, hogy amikor becsuknak egy ajtót, akkor kinyílik egy másik. Meg, hogy az újév mindig valami újnak a kezdete – ki hinné, igaz? Nekem most mégis lezárul valami. És ettől nincsen jó érzésem.

Ezt a blogot elkezdtem valamikor. Régen már, több éve. Egészen pontosan 2013 októberében, amikor elérkeztem eddigi életem legmélyebb pontjára. Akkor szó szerint elmenekültem az országból, hogy újra kezdjek mindent: két bőrönddel és tiszta lappal.

Van egy aprócska sziget a Földközi-tenger kellős közepén. Egy ékszerdoboz, ami az összes taszító hibájával (a csótányokkal, az infrastruktúra hiányával, a kopár szikláival és a magas páratartalmával) együtt örökké második otthonom lesz már.

Ez a sziget Málta.

Itt találtam meg újra önmagam; itt voltam a legmagányosabb, a legboldogtalanabb és egyben legboldogabb is egész életemben. Itt voltam… vagyis lettem végre ÖNMAGAM, és ezért vágyódom vissza újra meg újra. Mert kifordultam magamból pozitív és negatív értelemben és ez csak ott, csak akkor történhetett meg. Azon a szigeten. Az összes előnyével és hátrányával együtt.

Máltán van egy kis szusizó. Gochi a neve, egy japán hippinek köszönhetően, akit Miro Gochinak hívnak. Amúgy nem (nem így hívják), de a köztudatba így vonult be. Miro a raszta hajáról, a bizalmatlan tekintetéről (oké, nem bizalmatlan: üldözési mániás) és a sziget legjobb szusijáról ismert. És most már arról, hogy 2018 januárjában bezárja a Gochi barna vasalt ajtajait.

Azokat az ajtókat, amiket egy éven át minden nap kinyitottam és bezártam. Azokat, amik előttem nyíltak ki és egy új verziót mutattak az életre. Egy – szószerint – nyers, ciklikus rutint arra az esetre, ha az ember nem bízna semmiben és senkiben. Mert amikor odakerültem, pont így voltam: senki és semmi nem mozgatott.

Belemerültem egy mutálódott japán életmódba: kemény munkával és indokolatlan életigenléssel. Így, ezzel – és a Gochi minden egyes tagjával volt számomra egész az új életem. Senki nem várt tőlem semmit: csak annyit, hogy minden nap szusit gyártsak és kiszolgáljak. Ennyi.

A legkeményebb lecke volt számomra, rettenetesen utáltam a végén ott dolgozni és csakis a Gochi volt rá képes, hogy fizikailag és mentálisan ismét kiforduljak magamból. A végén már csak egy meztelen idegvégződés voltam. Lecsupaszított teljesen. De azt hiszem, EZ volt a dolga. Ledörzsölni rólam mindent, ami addig voltam.

És ezért én nagyon hálás vagyok. Felmondtam, és a Gochinak köszönhetően tudtam magam újra emberszámba venni és értékelni.

Most pedig – azon felül, hogy a Gochi Máltán a legelső szusizó volt, ami nem csak megengedhető áron, de gyorsan nyújtott a szigeten egyedülálló ételt – az ikonikus hippibarlang, ahol a „szikladarab” legjobb rolljait és ’green tea cake’-jét kapni, bezár.

Ha valaki megveszi – vagyis átveszi –, akkor persze nem. De ha így is lesz, az már nem ugyanaz a légkör lesz. Mert Miro távozik Máltáról, és magával viszi mindazt, amit egykor bevitt oda. Én meg itt ülök leforrázva, ezzel az érzéssel… hogy a hely, ahol újra kezdtem, nem lesz többé a régi.

Már semmi sem a régi…

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük