Az őszinteség esete a XXI. századdal

Az utóbbi időben – és eddigi, rövidke életem során is – annyi eset történt meg velem, mely az őszinteség kihalásával kapcsolatos, hogy most már nem bírom tovább: ki kell adnom magamból, amit ezzel kapcsolatban gondolok.

A XXI. századra valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az emberek – akinek nem inge, nem veszi magára – egy része hajlamossá vált az egyszerűbb utat járni. Hát igen, valahol érthető ez, de azért mégiscsak gerinces élőlénnyé fejlődtünk a hosszú évezredek során, hosszú távon nem érdemes és nem kifizetődő elhagyni a gerinc(esség) velejáróit. Az már más kérdés, hogy sokkal egyszerűbb hazudni. Már, akinek. Nekem könnyebb kimondani azt, ami ösztönből kijönne a számon és nem, eleinte ez nem volt könnyű. Mert ezt is tanulni kell. Mert az őszinteség – annak ellenére, hogy pár sorral feljebb ennek az ellenkezőjére utaltam és ezzel most ellentmondok saját magamnak -, manapság nem kifizetődő. Talán köze van ehhez annak, hogy századunkban is a kereslet határozza meg a kínálatot. Vagy fordítva? Lehetséges. Sokkal inkább úgy veszem észre, a kínálat befolyásolja a keresletet. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. Két választásom van: vagy megmaradok önmagamnak és ha valami nem tetszik, akkor azt kimondom (és nem máshogy hanem csakis úgy, ahogyan azt tényleg fejben-szívben-lélekben meghatároztam magamban), vagy pedig beállok egy másik sorba, és a könnyebbik úton cammogva gyönyörű csomagba burkolom a nagy kupac végterméket. Masnival.

De az utóbbinak mi az értelme? Ezzel előre jutok? Nem hiszem. Lehet, hogy időlegesen felmászhatok pár lépcsőfokot, de végső soron úgysem bírja a gyomrom. Aminek ki kell jönnie, az előbb-utóbb ki fog jönni. Vagy máshol lóg majd ki a lóláb és az sokkal kellemetlenebb, ha más mutat rá arra, hogy előtte egészen mást mondtunk…ugye. Szóval, kénytelen vagyok belátni, nekem a kegyes/kegyetlen hazugság nem megy. Sajnos. Kimondom, ami van aztán majd lesz valami, valahogy. (Mert olyan még nem volt, hogy ne legyen valahogy. Ha-ha.) Egy biztos: számomra életellenes (ha lehet így fogalmazni), hogy prostituáljam magam egy rendszer, egy kialakult trend vagy moralitás kívánalmainak eleget téve. Ha ezért kiesek pixisből, kosárból, társadalmi sodrásból – hát annyi baj legyen. Kerülőúton megyek a célvonalig, ha kell (és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül).

Ez az egész csak azért merült fel bennem mert most jutottam el odáig, hogy az alapján amit hallok, látok és érzékelek saját tapasztalataim és ismerősök elmondásai alapján, betelt az a bizonyos pohár. És visszakanyarodva: nem tudok hazudni. Arra talán képes vagyok, hogy bizonyos dolgokat (véleményt pl. vagy velem történt de mást nem érintő eseményt) magamban tartsak, de inkább csendben maradok mint, hogy mosolyogva állítsam a szöges ellentétét. Nincs annyi ablakpucoló, ami számomra az ilyesfajta szembeköpést el tudná tüntetni a tükörképemről…

Egyszóval, gyerekek. Nagyon nehéz, de végső soron ettől vagyunk értékelhető emberek mind az egyént, mind a párkapcsolati félt, munkavállalót, munkaadót vagy társadalmi fogaskereket tekintve. Az őszinteségtől. És mindig csak elindulni nehéz, pár alkalom után sokkal könnyebb megmondani a tutit. Mondok példát is:

Egyéni hazugság/őszinteség esete:

Ha valamiről nem éri meg hazudni vagy valótlant állítani, na az önmagunk. Mire lenne jó felépíteni egy egész várat (=imidzset) felhőkből? Az egész szét fog esni, az első gyenge szélfuvallatnál. Égünk a család, a barátok, a társunk, a társadalmi vagy munkaközösség és legfőképp saját magunk előtt.

Párkapcsolati hazugság/őszinteség esete:

Ha egy kapcsolat hazugságra épül, attól még eltarthat jó hosszú ideig. Nem magas lóról papolok, én is éltem ilyenben. A végén azt kívántam, bár lett volna merszem saját magamnak bevallani, hogy mindkettőnk idejét elpocsékoltam, pedig az élet ehhez túl rövid. Sem mástól, sem magunktól nincs jogunk megtagadni az igazságot. Ha a kapcsolat eleve nem életszerű, az ELEJÉN tegyük fel a kezünket. Ha évek múltán jövünk csak rá, hogy aktualitását vesztette, akkor könyörgöm: nagy levegő, és egy mondat az egész: “Ne haragudj, de már nem szeretlek. Hagyjuk abba.”

Munkavállalói/munkaadói hazugság/őszinteség esete:

Kérdezem én, hogy ha egy munkavállaló/munkaadó nem képes a munkakapcsolatot eleve úgy indítani, hogy korrekt módon kommunikál (!) a másikkal szemben, akkor mire jó ez az egész?! Felesleges körök – melyeket mindenki gyűlöl – megfutása nem lehet cél. Ugyanoda lyukadunk ki, bármelyik felén ülünk az asztalnak: az eset predesztinálja önmagát, semmiképpen nem születhet belőle pozitív viszony(ulás). Ha nem vagyunk jelentkezőként valami miatt megfelelőek egy pozícióra, hazugságból nem fogunk sem építkezni, sem javítani készségeinken/hozzáállásunkon, sőt. Ha pedig munkaadóként már az elején meg vagyunk tévesztve az alany képességeit vagy személyiségét illetően, akkor azt is megette a fene. Arról már nem is beszélek, hogy mi a mai kommunikációs tendencia: az, kérem szépen, hogy nincs. Mármint kommunikáció.

Társadalmi szintű hazugság/őszinteség:

Ha valami nem megy, akkor azt nem kell erőltetni. Ezen elv alapján most rengetegen állhatnának fel az éppen betöltött társadalmi pozíciójukból, de úgysem fognak. Na erről beszéltem. Figyelembe kell vennünk azon történelmi ciklikussággal bekövetkező ismétlődést, mely olyan hatással van egy-egy társadalmi-és államformára, mint a tarlótűz. Ezzel nem érdemes vitatkozni: szedjük elő a történelem könyveket (nem az újat), és olvasgassunk. Nem csak itt van ez így, nem. Más országokban, más társadalmakban is. Nem győzöm ismételni magam. És azt, aki ezt legelőször nagyon is jól mondta: a Karma kegyetlen, a Karma nem felejt. A Karma igazságos és egyenlőséget teremt. A Karma jó barát.

Köszönöm szépen a figyelmet, most picit jobban érzem magam. Csak annyit mondanék még, a szólásszabadság melengető ölében csücsülve:

HÉ, AZ ŐSZINTESÉG NEM CIKI ÉS NEM DIVATELLENES! PRÓBÁLD KI TE IS!