Az élet nagy igazságokból, nagy kérdésekből, válaszokból, de leginkább óriási talányokból áll. Bőven kijut mindből. Ezek miatt a rohadt igazságok és talányok miatt nem tudom álomra hajtani a fejemet hajnali fél háromkor. Mindig is gyűlöltem az érzést, hogy valami nem tökéletes. Ez egy olyan dolog, ami evidens és egy egyszerű tény, csak annyira nehéz elfogadni és megbékélni ezzel a tudattal, mint azzal az érzéssel, hogy egy szerettünket nem láthatjuk soha többé. Legalábbis ehhez az érzéshez tudnám ezt leginkább hasonlítani.
Adott lenne ez a tökéletes kapcsolat, de valamiért nem tudom háttérbe szorítani a társfüggőségemet. Azt már beláttam, hogy nem bírom egy mellettem álló férfi nélkül. Azt is beláttam, hogy végre ideje úgy viselkednem, mint egy felnőtt, és nem magammal jövök össze, hogy azt higyjem, a másik fél olvas a gondolataimban és minden pillanatban azt szeretné amit én mi több, úgy érez, ahogyan én. Mint ahogy azt is megfogadtam, hogy az életben többé SOSEM fogom magam ráerőltetni senkire. Sem magamat, sem a velem járó környezetet, hogy úgy mondjam. De a kimondatlan szavak tátongó űrjét betöltő csendnél csak egy elviselhetetlenebb van számomra. Mégpedig a kimondott szavakat követő csendes űr. Na ez az, amit a szervezetem nem tud befogadni.
Hála az égnek
, azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül, mert úgy gondolom, most szerte az országban – és még azon is túl – nők ezrei fekszenek nyitott szemmel az ágyukban a meg nem értettség utáni pillanataikban. Fel nem foghatom, hogyan lehet kimondott szavakra nem reagálni, és aztán nyugodtan elaludni a fáradtság kellemes tudatában. Én is fáradt vagyok. Belefáradtam önmagam eladásába, marketingelésébe. Túl sokat adok magamból, és a végén azt veszem észre, hogy annyit adtam, hogy már nem vagyok képes egyedül, egy egészként viselkedni. A nagy részem átadom a másik felemnek és többé nem vagyok képes jól érezni magamat a társasága nélkül.
Ez nem lenne probléma, amennyiben ez fordítva is így történne. De amíg rajtam múlik minden, addig ez nagyon nehéz. És egyre inkább arra mutat minden jel, hogy ismét a jól megszokott kerékvágásban zötykölődöm. Próbálok hamisíthatatlan lenni, überelhetetlenül kedves, megértő és odaadó barátnő, de valahogy mégis ingerszegény vagyok és unalmas. Magamban keresve a hibát nagyon nehéz rájönnöm, hogy mit csinálok rosszul. Talán baromira túlértékelem a dolgokat.
Édesanyám nagyon elfogult, ezért az érme egyik oldalán ez a felirat ékeskedik:
“Kislányom, miért van az, hogy a férfiaknak nem jut eszébe, hogy mindegy hogy hol, mikor, miért és mennyi időt töltenek el veled, de az a lényeg, hogy ezt VELED töltik, ezáltal lényegtelenné válnak a fentebb említett meghatározók. Hiszen a személyed a lényeg, és a kompromisszum.”
Na igen. Ha ezt erről az oldalról közelítem meg, akkor egyik szemem örül, mert ezek szerint van ember, aki szerint a személyem minden mást felülír (ha csak órákra/napokra/hetekre is), a másik pedig öngyilkos, mert hát mégiscsak eredménytelenül igyekszem értékelhetőnek tűnni. Szóval ezt az elfogultságot kénytelen vagyok elkönyvelni anyai szeretetnek és figyelmen kívül hagyni.
A másik eshetőség még számomra is megfogalmazhatatlan. Valószínű az én hibám. Függőség másoktól, illetve mástól..? Régen az anyai karok voltak azok a jelentőségteljes végtagok, amik a függőségemet okozták. Még most is azok természetesen, ebből következik a konfliktus. Mivel már némileg – korban – felnőttnek mondhatom magam, ideje volt “kirepülni” és más karok közé befurakodni. Ezzel nincs gond. El tudom adni magam egy pillanat tört része alatt. Még ha nem is törekszem rá, akkor is sikerül. De fenntartani azt a kényes egyensúlyt, ami az anyai karok és a férfi karok közti távolságra vonatkozik, szinte lehetetlen. A férfi típusával lehet a gond? Vagy én vagyok túl ragaszkodó? Lehet, hogy rosszul fogom fel. Nem kellene egy egésznek tekintenem az egységünket, mindenki alhatna otthon, és amikor felerősödne a hiányérzet, akkor sikerülne hazarángatni is a másik felet. Persze ezt már elrontottam. Hiszen megmutattam, hogy tudok én ott lenni heteket, sőt hónapokat is anélkül, hogy honvágyat mutatnék a lakásom, vagy a kedvenc szanatóriumom iránt.
Az, hogy esetleg ráerőltetem az általam istenített értékeket másokra, kétségtelenül hibás ötlet. Attól még, hogy nekem ízlik a tökfőzelék, a másik még utálhatja.
Itt a toleranciáról van szó. És arról, hogyha valamit már jó szívvel megtettél a másiknak, azt a legundorítóbb dolog előhozni és mellünket verve azt mondani: “Bezzeg én mindig ott vagyok nálad….!”, pedig hát jól esne ilyenkor. De ez ugye önzőség. És zsarolás.
Tehát, kedves közönség, mi marad ilyenkor?
Érzéketlenedjünk el, és függetlenítsük magunkat a másik féltől? Lehet, hogy ez az egyetlen megoldás. Minimális változtatással jár, viszont maximális elégedettséget vált ki a másikból.
…..A MÁSIKBÓL….
Toldás: Az álmatlansággal és a karikásított szemekkel töltött éjjel után az ember még megkeseredettebb, miáltal nehéz azt a vidám és kiegyensúlyozott képet mutatni otthon, ami nyilván jól megérdemelt az anya oldaláról. Ezen még javítanom kell, hiszen a két dolog teljesen különböző. Az anyai szeretethez semmi sem hasonlítható, és míg a búcsúmondatra: “Sajnálom, hogy ilyen g*ci vagyok.” csak annyi fér ki a remegő testemből-lelkemből (távolodva az autóba zárt kíntól), hogy “Én is.”, addig ez időben szükségesnek érzem megtervezni az anyai karok közé bújás őszinteségét.
Megoldás változatlanul nincs a problémára. Ha így folytatom ugyanazt érem el, mint bárki másnál. Mivel – bebeszéltem vagy nem – ez a kapcsolat más a többinél és persze fontosabb is, ezért kénytelen vagyok egy passzív viselkedési formával megbékélni az érthetetlenség felett. Ökölbe szorított kézzel határozom el, hogy nem leszek többé ekkora majom és nem lógok a másik fél seggébe: majd idejön ő ha akar valamit, és már most tudom, hogy felrúgom a saját magamnak tett ígéretet amint hazaérkezek vidékről. A tények, hogy akkor látom ha odamegyek nem változnak meg amíg visszajövök. Saját magamat nevettetem ki ezek után, ha üzenetekkel bombázom őt. Viszont a testet öltő szomorúságom, hogy most sem vagyok elég vonzó jelenség a másik szemében, itt áll előttem, megfogja a kezem és együtt fogunk felszállni a buszra…
Adja ég, hogy az Arany János iskolánál leszálljon és anyunak már őszinte szeretettel tudjam mondani, hogy “Boldog vagyok, hogy itthon lehetek!!!”
…FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…
