2014 február 14.

Bloody Valentine’s day – let’s feel something.

Ülök itt a parton, és nem is fogom fel, hogy mennyire ki kellene használnom ezeket a pillanatokat. Anyu szokta mondani – és az én anyám egy elég bölcs nő -, hogy mindig annak kell maximálisan örülni, ami éppen van. Ebben – is – tökéletesen igaza van…sokszor mondja, hogy ő minden reggel a világ legboldogabb embere amikor az első tejeskávéját issza, hiszen ennél csodálatosabb dolog éppen akkor nem is történhetne vele..hát, ez igaz. Nagyon könnyű iszonyatosan szerencsésnek éreznem magamat még amellett is, hogy tudom, ezt én hoztam össze, nem tálcán nyújtotta az élet. Persze van hozzá egy igazán jó grafikai alap, számtalan gyönyörű háttér….

Valószínű ez az oka annak, hogy rettenetesen be vagyok rezelve a hazatéréstől. Megtapasztaltam, milyen kikerülni az alól a végeláthatatlanul fárasztó nyomás alól, ami Magyarországon uralkodik. Visszatérek abba a környezetbe, ahol ugyan szintén fantasztikusan éreztem magamat, viszont minden más (az itteni állapotokhoz képest, amúgy ugyanaz, mint volt..ha nem rosszabb): a körülöttem lévő keserűség, nyomott hangulat és az egymás iránt érzett irigység veszi körül az embereket.

Márpedig ezt nem lehet sem nem észrevenni, sem pedig elkerülni. Azt hiszem, ezt maradéktalanul senki sem fogja megérteni, aki ott van. Ez nem is probléma. Ez egyedül az én életem és az én problémáim. Ahhoz, hogy ezt valaki megértse, ki kellene jönnie ide. Nem nyaralni, nem egy-két hétre, hanem hosszabb időre, életvitel szerűen. Majd utána visszamenni. Ugyanaz a félelem lenne benne. Újra meg kellene szoknia, hogy nem mászkálhat egyedül az utcán, hogy a tabletjével nem ülhet ki a Margit-szigetre, mert a következő pillanatban kitépik a kezéből és örülhet, ha életben marad…Hogy nem lát majd mosolygó embereket az utcán, hogy mindenki tudni akarja, mennyit keres, mennyivel többet mint a másik; mi van neki, ami neki nincs. Hogy hányszor volt idén nyaralni – holott még az évi két külföldi nyaralás is természetes, csak Magyarországon nem..

És persze az állandó feszültség és keserűség…nem csak amiatt, mert az ember nem teheti le maga mellé a táskáját, hanem mert nem tudja, lesz-e munkája a következő pillanatban, vagy milyen más dolog történik majd…Ez az egész most úgy hangzik, hogy nekem semmi sem jó. Pedig de. Például amit csinálni szeretnék, az is sok mindent megér. Pont annyit, hogy anno emiatt nem indultam el az ország határán kívül..egyszerűen csak a saját reakcióimtól félek.

Mindenki azt hiszi, hogy itt mennyire egyszerű élni. Valójában 12, sokszor 14 órában tekertem a rollokat, hullafáradtan vakartam a padlót, és ugrálgattam át a csótányokat…és mégis nyugodtabb voltam. Miért? Mert itt nincs feszkó. Sokat segít a fent említett és bemutatott grafika de az is, hogy az ember, ha sokat dolgozik, arányosan kap pénzt. Egyáltalán nem olcsó semmi, csak az itt élő nincs sz*rrá adóztatva. Nincs még wc-zés közben is figyelve, hogy hol fog csalni. Mert nem csal. Nem akar. Nincs miért..minden egyszerű, a maga bonyolult módján. A legnagyobb különbség, hogy nincs az embereken mázsás súly….

Nagyon szeretem ezt a poros kis gyémántot a maga primitívségével és elszigeteltségével, itt a kedvenc színem közepén. Örökre szóló szerelem volt ez első látásra…az első kapcsolatom, ami csak adott és semmit sem vett el. Megtanított bízni magamban és a képességeimben, megtanított arra, hogy mennyire nehéz önállónak lenni, felépíteni egy életet egy teljesen más elvárásokkal rendelkező közegben. Itt jöttem rá, kik az igazi barátaim, kire számíthatok önmagamon kívül, ha már belefáradtam az irányításba – és kire nem alapozhatok. Itt tanultam meg örülni, értékelni, szabadnak és boldognak lenni. Megéltem a mélységeimet, lecsupaszítottam és leromboltam mindent, és nem bántam meg. A tenger benyelte és magába zárta minden kételyemet önmagam és mások iránt, helyettük csak tiszta gondolatokat és nyugodt pillanatokat adott vissza. Ez a hely az otthonom. Nem úgy “kicsi, zöld és savanyú”, mint az a másik bizonyos citrom. Kicsi, poros és nincs annyi lehetőség. De igazán az enyém, és senki sem akarja helyettem megélni, elvenni vagy birtokolni.

Szeretlek Málta, sosem feledem, amit adtál.

(Félreértések elkerülése végett – nem a “külföldi lett, posh lett” betegség beszélt belőlem. Egyszerűen csak így érzek.)

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

4 thoughts on “Bloody Valentine’s day – let’s feel something.”

  1. Szerintem ne félj a hazatelepüléstől, egyrészt az, hogy boldog vagy-e, alapvetően a te agyadban lezajló gondolatoktól függ, bárhol tudod magad függetleníteni a környezettől (persze nem mindig egyszerű), másrészt meg bármikor visszajöhetsz, vagy továbbállhatsz bármerre. A világ nagy, te meg kicsi, tehát elférsz bárhol 😉

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük