Több éve már, hogy találkoztunk… szinte megszámlálni sem tudom már. Személyesen huszonkét éve… a megfoghatatlan éterben is több éve már… Pedig hiányzol. Mert szokták mondani, hogy egyetlen dolog van, amit sohasem kapunk vissza: az idő az. Nekünk pedig még csak nem is jutott belőle, amit elfecsérelhettünk volna. És ezt akkor ésszel fel sem fogtam. Hogy mennyire kevés és felületes volt az idő, amit kaptunk együtt, családként…
Persze nem tudhattuk… és persze most másképp csinálnám. De csak mert tudom, mennyire borzasztó nem ismerni Téged. Nem emlékezni a hangodra, a nevetésedre, a dorgáló hangnemedre, amitől fejünket a két vállunk közé húzva megbánóan néztünk fel Rád. Az érzésre, hogy nem kell félnünk. Mert megadsz lelki, anyagi és mindenfajta biztonságot.
Az elmúlt éjjel Veled álmodtam. Azóta nem tudom kiűzni azt, ami bennem ragadt. Egy érzést, ami a befejezetlenség, a meghatározhatatlanság érzése. Bennem van egy űr, amitől összezavarodtam, mert láttalak és hallottalak, ott voltál a fejemben és mégsem. Te voltál, de mégsem önmagad. Hiszem, mélyen magamban tudom is, hogy a tudatalattim, a múltam vagy Te magad üzentél – de szétestem darabjaimra, mert mindent egy üvegfalon át néztem és hallottam…
Mérges voltál és csalódott. Nem tudom, miért. Az el nem töltött időért? Az igazságtalanságért? Hogy feladtad? Fogalmam sincs… és nagyon rossz ez így. Mert végre beszélhettünk volna… el szerettem volna mondani Neked, hogy hiányzol. Hogy nincs nap, hogy ne gondolnék Rád, pedig már azt sem értem, milyen értelemben és mennyire kellene, hogy hiányozz. El szerettem volna mondani, hogy talán büszke lennél rám és arra, amit elértem.
Hogy rendben vagyok. Egész vagyok. Vagy egész lettem. Lett társam, lett támaszom, aki a hiányodat pótolja, amennyire lehet. Lett unokád, akinek bár szintén úgy kell felnőnie, hogy nem érti majd meg felnőttként, milyen egy nagypapával játszani, kirándulni, gombát szedni vagy ibolyát anyák napjára… de boldog unokád van, mert – tőlünk telhetően – mindent megkap.
És még annyi mindent tudtam volna mondani… de nem tudtam. Annyira koncentráltam arra, hogy megértsem a dühödet és felfogjam a mondandódat, hogy képtelen voltam reagálni. Sajnálom. Nagyon sajnálom… Csak remélni tudom, hogy találkozunk még. És akkor végre elereszt majd a torkomat szorongató, lelkemben őrjöngő bánat.
Mert találkoznunk kell még… egy következő álomban, ahol végre felnőttként beszélhetek Veled, és elengedhetem azt a kislányt, aki tegnap bénultan állt…
