2014 január 22.

Hello Malta

Hát, ez is eljött….fel kell kelnem. Anyu és Ildi próbálnak nyugodt arcot vágni, csak  némi aggodalmat látni rajtuk, ahogyan igyekeznek engem támogatni. Nyugi, nem kórházba megyek. Nem vagyok gyógyíthatatlan beteg és nem fáj semmim – az agyamat kivéve, de az is csak az utóbbi napok tennivalóitól zsibbadt el (a sok elköszönés, mosolygás, a hülye UPC, akikkel képtelenség megszakítani a kapcsolatot…). Mindössze felszállok egy repülővel, majd alig két óra múlva le egy kis szigeten, ami kb. akkora, mint a Dunántúl. Ráadásul nemrégen már a terepfelderítés is megesett, és kiderült, hogy számomra akár a földi paradicsomban is élhetek…

Nem nagy ügy. Innen úgyis mindenki ki akar jutni, ki a keserűségből, a kiszámíthatatlanságból és abból az érzésből, hogy ennél csak rosszabb lesz. Én ehhez képest csak összepakoltam – segítséggel – két bőröndöt, és “Kaland az élet!” felkiáltással elindultam. Megtettem, pedig sokan nem tudják, vagy itt ragadnak a család miatt, vagy egyéb okok lehetetlenítik el a mozgást. Ehhez képest nekem se kutyám, se macskám, nem veszíthetek, próba szerencse…blabla. Az összes klisét fel lehet itt sorolni. A lényeg, hogy megyek, és bármikor visszajöhetek. Pont. Mondjuk ettől jobban nem érzem magam. Mert nekem mindent túl kell misztifikálnom, bonyolítanom, éreznem. Kiváló. Egy biztos: valamin – esélyes, hogy a saját szoftveremen – változtatnom kell, különben folyamatos kudarcként fogom megélni tyúkszaros kis életemet.

Az egész autóút a reptérig annyira homályos. Még, ha a bevett nyugalombogyótól lenne, de ezt inkább a kapcsolótáblám csinálja. Megint kisült. Haladunk a pályán, Bence figyelemelvon mellettem, Enikő próbál kicsit vicceskedni, anyu csak aggódik – néha vizslat a visszapillantóban -, a testvérem meg csak néz maga elé. Nincs is mit mondania, csak néha szorongatja a kezemet. a kapcsolótábla mögött néha összeszorul a szívem. Jó lenne még kibírni a szigetig az őrjöngéssel, ott legalább senki sem ismer meg az utcán. Jé, már itt is vagyunk. És becsekkolni is csak két másodpercembe kerül. Elég siralmas, hogy most minden olyan olajozottan történik, semmi mozgószalag-elakadás, semmi “köd miatt nem száll fel semmilyen gép”. Elég idegesnek érzem magam a buborékban, de ez valószínű, így van rendjén. Hála az égnek az egyik legjobb barátom vár Máltán, szóval akár jól is elsülhet ez az egész. Habár elég furcsa ötlet nekivágni valaminek teljes mértékben céltalanul – legalábbis, ez nem az én stílusom, nekem mindenre van nyolc(van) féle verzióm, hogy mit, mikor, hogyan csináljak, és ha az nem megy, mivel helyettesítsem.

Ilyenek, és hasonlók keringnek a fejemben, amikor ráeszmélek, hogy kiírták a járatomat, és be kellene mennem, mert annyira nem is érek rá, mint gondoltam…Utálom a búcsúzkodós jeleneteket. Főleg, mikor nekem kell a legkeményebbnek tűnnöm (senki se kérte…), hogy a többiek, akiket otthagyok, ne azon filózzanak, hogy “szegény gyerek, egy pillanatig nem bírja fix talaj nélkül, azonnal összeomlana…”. A biztonságiak felé araszolgatva (naná, hogy mindenki most utazik!?) pillanatonként százhuszonnégyszer nézek vissza anyura, Ildire, Encire. Anyu mosolyog, mert ő is ugyanazt játsza, mint én (ERŐS). 🙂 Ezért van mindig lánykolesz lent. Mert egy kis darab vagyok belőle. A testvérem viszont helyettem is összeomlik, hangosan kitör belőle a zokogás. Jaj. Istenem. Visszarohannék, hogy megnyugtassam, hogy ezt emberek milliói csinálják így és én tulajdonképpen szerencsés vagyok, és még csak nem is háborúba megyek. De hát, honnan is tudhatná, hogy mikor lát utoljára, mikor nem beszéltünk erről? És amúgy is….kinek fogja a körmét kilakkozni, kivel fog AVON katalógust nézni, és kinek fogja elmesélni, hogy egy egész napig hordta magával a gatyájában a harisnyagumóját? Na ez az…..Enci azért hüppögve támogatja (mi legalább együtt éltünk 3 hónapig, ez némileg vígasztal mindkettőnket, mint ahogy az is, hogy már tudjuk, nálam tölti a karácsonyt)…majd Skype-olunk gyerekek…

Végre beérkezem a nyomorult váróterembe. Ide eddig mindig vagy várakozással, vagy kellemes idegességgel, vagy bulihangulatban érkeztem. Hát, ez most nem teljesen ugyanaz..üldögélek egy kicsit, a máltai járathoz nincs tömve a széksor. Átnézem ezredszer is, hogy megvan-e minden papírom, ami kell, és akkor megtalálom a rést a pajzson. Az életemben legfontosabb, kint könnyes szemmel ácsorgó személyek mindenféle cetlikre mindenféle üzeneteket írogattak. Meg kimásoltak konkrét részleteket a Parasztkönyvből (Panaszkönyv, amibe mindenki írt, aki csak nálunk járt és élvezte – vagy nem). Széthullanak a kis papírcetlik, és ráfókuszálok a legláthatóbb idézetre a tetején: “Köszönöm, hogy visszahoztál az életbe! – L’Eny”….Sikító csend, kattanás – a kapcsolótáblám -, és pöccre indulnak meg az elállíthatatlan könnycsatornáim. A kézipoggyászra borulva bömbölök, közben többek pszichopata őrültnek néznek és nem tudják, hogy sajnáljanak, vagy féljenek tőlem, mindenesetre inkább úgy csinálnak, mintha nem is lennék ott, az a biztos. Rettenetes nagy köszönet a közönségnek, pont erre vágytam. Egyedüllétre.

A további 2-3 órából nem sokat érzékelek, csak annyit talán, hogy először is, mindig ki akartam próbálni, mikor ilyen folyosókon kell menni a repülő ajtajáig (és nem kint a szélben gyalogolva rángatni a bőröndöt, saccperkb 1 kilóméteren keresztül) valamint, hogy először kapok enni és inni repülőn (tonhalas szendvics és kávé, meg valami narancslé). Eltökélt szándékom volt zenét hallgatni, vagy bármit csinálni, amivel elszakíthatom magam a valóságtól, de ez most nem nyert. Mondjuk, konkrét kómában vagyok, csak a robotpilóta megy, úgyhogy végülis mindegy. Amikor meglátom Máltát felülről, gyönyörű. Tényleg az. Azúr színű a víz, szikrázik a napsugár a felszínén, minden zöld (október közepén ez normális, sivatagból átvált rétre..) – és most is ugyanúgy elbőgöm magam, mint mikor augusztusban nyaralni jöttem, csak most nem a boldogságtól, hanem attól a visszafordíthatatlan kétségbeeséstől, hogy nem is akarom ezt az egészet. Egyelőre.

A csomagok gyorsan kijönnek a szalagon, még egy utolsót törölgetek az arcomon, hogy ne úgy öleljem meg a legjobb barátomat, mintha a saját temetésemre érkeztem volna. Gondolom, hogy észreveszi majd, mennyire rottyon vagyok, de van annyira jó humorú, hogy ezt majd leplezi. Nem is csalódom, már elő is áll egy programmal estére, couchsurfinges vacsi valami ismerősnél, de tenk jú, ezt skippelem, mert egyelőre asszimilálódni sincs kedvem, nem hogy ismeretlen emberekhez. Azért hálás vagyok. És mindig is az leszek, mert nem egyedül kellett lakást bérelnem, és mert merőben figyelembe vette minden óhajomat, hogy könnyű legyen a máltai lét nekem. A lakás hatalmas, fura, szokatlan, néhol öregszagú..a kilátás; na, csak a kilátásért odaadnáma  fél karomat, az öbölre néz. Sok nyugodt pillanatot várok ettől a kilátástól, üveges szemmel nézve a tengert. A konyha megteszi, jó nagy a tér, lehet főzőcskézni. A szobámat tudom, hogy sosem fogom belakni, de azért kipakolgatom a bőröndjeimet. PappZ elmegy a vacsira, én meg bejárom az üres lakást. Kinyitom az ablakot, beszívom a tenger-illatú levegőt, és hirtelen nagyon éles minden. Szerencsésnek érzem magam, mert elmondhatom magamről, hogy most már itt élek. Szerencsétlennek és magányosnak, mert gyakorlatilag itt PappZ-n kívül senkim nincsen. És a saját ágyamat akarom, a tv-met, a zenéimet, a számítógépemet.

Lezuhanyzom, mert az mindig jót tesz – kár, hogy az első élőlény PappZ után közvetlenül egy bébicsótány (sejtelmem sincs, hogy ennél csak brutálisan nagyobbakkal fogok nemsokára találkozni), amivel a fürdőben találkozom. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy eleve a wc-n ülök, így nyugodtan bepisilhetek, aztán pánikszerűen csapkodhatom agyon kiskorú vendégemet a mamuszommal (itt kő van lerakva szinte mindenhol, kemények a telek ahhoz viszonyítva, hogy nincs bevezetve fűtés, tehát mamusz játszik – és igen, Málta Európa legmelegebb országa; sosem fagyoskodtam sehol annyit, mint itt.) Víznyomás gyakorlatilag nincs – itt még a tetőn tartályos-szivattyús rendszer van érvényben, és a zuhany alatt eltörik a mécses. Besírom magam a szobába, és mivel még nincs ágynemű, amit a magaménak tekinthetnék, ezért ruhában bújok ágyba vacogva. De nem bírok aludni. Villany fel, elő az összes s.o.s. feliratú levél, amit Judit elvtársnő, anyu és a többiek írtak, és bőlére ereszthetem az aligátor könnyzacskókat. Az utóbbi két évben nem bőgtem annyit összevéve, mint most 5 perc alatt. Fogalmam sincs, mit fogok holnap csinálni, de valószínű, azonnal munkába ajánlom magamat, ha már PappZ barátja, Robi ilyen készségesen segített. Legalább egy pillanatig nincs időm a seggemen ülni majd. Igen, ez jó lesz. Így fogom csinálni.

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

1 thought on “Hello Malta”

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük