2014 január 21.

Hibák

Van, amikor az ember elkapja a megfelelő pillanatot. Ez sosem az a pillanat, amiről mindig is gondolta, hogy az a tökéletes lesz… Mégis, akkor mindent háttérbe szorít, és ELKEZDI. Remélem, ez a szikra most már pattogni fog.

Azt hiszem, az utóbbi években az önmagam és mások felé mutatott irányításmániám annyira elhatalmasodott, hogy még a saját gondolataimat is szabályokhoz akartam kötni. Mikor jöjjenek, mikor ne jöjjenek…elég elmeháborodott ötlet.

Emlékszem, mennyire rettenetes volt a tavalyi év vége. Már év közben is éreztem, hogy vagy valami mélypont következik majd az életemben, vagy pedig nagy kiugrás. Én természetesen mindig mindent az éppen akkor érvényesülő hangulatingadozásomnak megfelelően élek meg, tehát óriási mélypontként könyveltem el a 2012-es év utolsó 3 hónapját.

Annyira úgy éreztem, hogy minden, az égegyadta világon minden az én irányításom alatt áll, hogy elfelejtettem ezt összeegyeztetni a megfelelési kényszeremmel.

Pedig, aki ismer az tudja, mennyire meg akarok felelni. Általában ebből következnek a hibák. Persze az sem mellékes, hogy önmagamnak nem tudok a leginkább megfelelni, valószínűleg rosszul értelmezem a “személyiségfejlődés” fogalmát.

A hibák pedig nagyon fontosak. Ráébresztenek arra, ha valamit addig rosszul csináltál. Tanítanak.

Természetesen én nem erről a végéről fogtam meg a dolgot. Borzasztó volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy képtelen vagyok egyszerre három telefont, két titkárságot, körülbelül hat postafiókot és a beömlő ember-és feladattömeget kezelni. Nem tudom, létezik-e ember a bolygón, aki ezt huzamosabb ideig úgy képes csinálni, hogy nincs mellette fix pont, és csak önmagára hagyatkozhat. Én két hétig bírtam, pont félidőnél történt egy banális (vicces, mintha a banánhéjon elcsúszásból jönne ez a szó…) hiba, amit vétettem.

Tulajdonképpen pont önmagamnak estem áldozatul. Kaptam egy igen nagy barackot a fejbúbomra, hogy tudjam: nem vagyok polip, akkor sem, ha én azt képzelem. Sem számítógép beprogramozva, sem pedig kifejezetten magas IQ-val ellátott egyén, aki többszintű gondolkodásra is képes.

Egész pontosan ennyin múlott az én kis világom összeomlása. Pont ennyin. Mert ez már vonta maga után a lavinát: az érzelmeim tömkelegét, melyeket szépen felépítgettem egy atombiztos bunkerré. Csak és kizárólag a munka miatt tartózkodtam otthon, e köré építettem fel az egész életem, a programjaim, a kapcsolataim, mindenem. Tény és való, hogy ez nem volt hibás döntés. Sőt. A családomon kívül a legmélyebb barátságaim onnan származnak, és ez nem a munka miatt volt.

Csak éppen, a fő életteremből kellett kilépnem és ez megbénított. Máig érzem azt az éles, agyba-húsba-szívbe markoló érzést, ami közvetlen az után következett, hogy hibáztam. Máskor mindig bekapcsolt a “feladatmegoldó” én. Akkor egyszerűen sehol nem volt. Pánik volt, magány és az az érzés, hogy vissza akarom csinálni. Cikáztak a fejemben a gondolatok, de leginkább csak az, hogy “NE, NE, NEM LEHET! EZT NEM TUDOM KIJAVÍTANI!!! VISSZA AKAROM CSINÁLNI!!!”. Már akkor tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. El is engedtem magam. Sírtam, őrjöngtem, fogalmam sincs, mennyire tettem magamat nevetségessé, de akkor ez nem is érdekelt. Csak vissza akartam csinálni…

Ma már tudom, hogy nem akarok visszaforgatni semmit. Egész egyszerűen csak szeretnék jobban csinálni dolgokat.

Haladás, már nem hiszem fejlődésképtelennek magamat. Amikor tavaly október 19-én felébredtem, annyira bénult voltam, hogy csak tompán érzékeltem a valóságot. Tudtam, hogy felszállok egy repülőre és a saját, előre elrendelt célpontomon fogok landolni, mert én így döntöttem. Hogy nem tudok tovább ott maradni, abban az országban, a kudarcaimmal, a selejtes életemmel, a semmire sem képes önmagammal.

Nagyon kettős érzés volt. Nagyon sajnáltam magamat, de a családomat is (nem kizárólag szűk értelemben véve). Valószínűtlen volt minden, beleértve azt is, hogy ÉN, aki mindig is harsogtam, hogy külföldre akarok menni egyszer, külföldre megyek… Mégis megtettem… az első nap élményeit nem így akarom elmesélni, hanem ahogyan megéltem. Minden egyes pillanatában.

Ahhoz még gyűjtök egy kis erőt.

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

2 thoughts on “Hibák”

  1. Ha ez tényleg így esett meg, akkor nagyon nagy személyiség fejlődésen estél át, mire megismertelek! 😉

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük