El kell, hogy mondjam: ez egy hosszú bejegyzés, és hangsúlyozottan IRODALMI jellegű. Azaz fikció – is lehet, meg nem is. 🙂 A lényeg, hogy azt hiszem a kapcsolatok legnagyobb mételyét jártam ezzel körül. Ezt a mételyt úgy hívják: FÉLTÉKENYSÉG.
Ó, de jó lenne, ha lehetnék egyszer-egyszer fal, vagy ágynemű! Vagy bármely tárgy egy bizonyos szobában: csak azért, hogy végig asszisztáljam az álmokat, titkokat, életeket anélkül, hogy bárki is észrevenné. Túl sok a hazug ember és túl sokan meg is ússzák. Ezt kellene feltalálni: hogy felfogadott (és ezért fizetett) emberek bármely tárgy alakját felölthessék, persze ideiglenesen. Marha sok bírósági tárgyalás törvényszerűen zajlana – és még esküdtszékre sem lenne szükség. Na mindegy. A lényeg, hogy tegnap is lettem volna mobiltelefon este 10-kor.
Baromi rossz kedvem van. Ez önmagában még nem lenne probléma, az viszont igen, hogy sajnos ezen én nem tudok javítani. Legalább két ember kellene hozzá. Szeretném az éterbe küldeni azt a kérdést, ami most a leginkább foglalkoztat: Ha van egy pasid, aki elvileg veled a legboldogabb a világon, akkor miért nem tud mérlegelni és miért nem érti, hogy vannak dolgok, amiktől vagy megválik, vagy ellenkező esetben ezekkel a “dolgokkal” tönkreteszi a saját és a másik fél boldogságát is? Vagyok annyira idióta és szeretem annyira, hogy befogjam a számat. Persze ez egy ideiglenes megoldás, ameddig az a bizonyos pohár be nem telik és a belőle kibuggyant méregkeverék el nem lepi a szívemet, hogy aztán azt mondhassam: ne haragudj, de nekem ez így nem felel meg, végeztünk.
Csodálkozom,hogy hová lett az a híres toleranciám és önuralmam, ami a szüzekre jellemző. Hát, elfogyott. Van egy személy aki saját akaratától vezérelve beköltözött az életembe és képtelenség kiciánozni onnan. Pedig én nem nagyon ragaszkodom hozzá, meglennék nélküle. Teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mennyire bosszant engem – ezt tudom jól – és mégis, képes tönkretenni estéimet, kedvemet, felépített bizalmamat mások iránt. Meg kell hagyni, elég jól csinálja. Olyan, mint a lejárt szavatosságú gumimaci: előbb kemény, aztán rágós. Megpróbálod azért elcsócsálni, de egy idő után belefárad az egész fejed és inkább kiköpöd, mondván “emészthetetlen”. A hasonlat azért is jó, mert van az a frenetikus gumimacis-éneklős video, szerintem mindenki tudja miről van szó. Na, az abban szereplő “kedves kis gumimaci” pont annyira veri ki nálam a biztosítékot, mint az ezen gyűjtőnévbe sorolt egyének.
A szituáció adott. Létezik ez a kis üdvöske. De mivel ez túl hosszú és komoly hangzással párosul, legyen inkább Gumimaci. Mivel ezen esetben ezt mint gyűjtőnevet használom, felesleges is valós nevén nevezni, hiszen ez nem lényeges. Változatlan szokásához híven a kapcsolatom kezdete óta árnyékként van jelen, mint egy kis tumor. Egy idő után így is-úgy is rosszindulatúvá válik majd. R már az elején elmondta, hogy mennyire örül amiért én ilyen rugalmas és megértő vagyok, mert ezzel a lánnyal ugyan párszor összegabalyodott bulikban (úgy, hogy a csajnak volt barátja), de barátok és nem jönne vele össze járogatás céljából. Nagyszerű! Tehát újabb példát láthattunk a férfi-női barátság – statisztikailag kimutatva, magas százalékban urban legend – sikeres kivitelezésére. Örülünk? Nagyon. Úgy gondoltam, nem zavar majd sok vizet. A slusszpoén, hogy én voltam az, aki megértőbb volt még az exnél is, pedig anno ő (is) érezte és tudta, hogy valami nem stimmel a képletben.
Egy darabig nagyon magas volt a tűréshatárom. Egészen addig, amíg R el nem ment egy fesztiválra, ahova én egyéb kötelezettségeim miatt nem mehettem vele. Fantasztikus egy hétnek nézhettem elébe abban a tudatban, hogy R kikapcsolja egész hétre a telefonját (such a surprise, micsoda fordulat!?), hogy aztán egy helyen sátorozhasson Gumimacival. Az egy hét alatt olyan 5 évet öregedtem, és kolléganőm volt az aki akkor azt mondta ne aggódjak; attól, hogy az egyik fél akar valamit, a másik még lehet betonból. Jaj, de jó! A végén, mikor már nagyon idegbeteg voltam, és komplett felnőtt kisfilmeket forgattam le a fejemben, kollegina azt mondta: hagyjam abba a dühöngést, képzeljem el inkább, hogy ezek ketten fűszoknyában táncikálnak a tóparton, majd a holdfényben egymáséi lesznek. Nyilván arra célzott, túlzóan bizalmatlan vagyok. Jót nevettem, a poén hatásos volt de nem eléggé hatásos ahhoz, hogy a tüskét kihúzza belőlem.
R hazajött, én idővel megnyugodtam, hiszen a közelemben tudhattam őt anélkül, hogy Gumimaci mellette lehetett volna. Gondoltam Gumimaci is belátja, hogy semmi értelme nincs piszkálnia engem. Tudhatnám, hogy “ők” nem ilyenek.
Nem emlékszem már, hogy ez előtt vagy ez után történt – azt hiszem, ez után – az eset, mikor egy szórakozóhelyen megismerkedhettem Őgumimaciságával. A helyzet az, hogy hihetetlenül komikusnak tűnik így visszanézve az egész, tudnék rajta röhögni is, csak a mostaniak fényében nem megy. Tehát, a szórakozóhelyen ismét feltűnt. Miért ne?! Állva iszogattam R mellett, hallgattam a nem túl élvezhető zenét néha oda-odavetve pár gondolatot R-nek. Egyszer csak, a tömeget is túlharsogva (kemény teljesítmény!) megjelent Gumimaci. Én tulajdonképpen már vártam és vágytam a találkozót mert tudni akartam, kivel állok szemben. Szétnyílt a tömeg, és Gumimaci mint az újévi malac, visítva vetette magát R karjaiba. Elég nevetséges volt, viszont én eléggé ledöbbentem. Egyáltalán nem fogta vissza magát. Csak akkor, amikor a nyali-fali véget ért és érzékelte a bal oldalról sugárzó jeges hideg szelet, akkor nézett rám és le is hervadt azonnal a mosoly. Egy perces hatásszünet – és hangos nyelés – után elmakogta a lehető legátlátszóbb és legsablonosabb dumát, amit akár filmekben is hallhattunk már. Miszerint: “Jaaaaaj, te vagy az, már annyit hallottam rólad!”.
Körülbelül ennyit beszélgettünk, illetve beszélt hozzám. Azt hiszem nyújtotta a kezét, én rágyújtottam és elfordultam. A szokásos “milyen az idő 100 km-rel arrébb, anyád hogy van?” kérdéskör után Gumimaci eltűnt, én pedig fagyos nyugalommal és csendben álldogáltam tovább. Persze addigra már régen leforgattam magamban a Golden Globe-os filmet, amiben legyilkoltam, feloldottam sósavban és a maradványait ha voltak is, leöntöttem betonnal. Talán fél óra telhetett még el, én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy távozzak a megabuliból. El is indultam, mondtam R-nek, hogy adja csak oda a kulcsot, maradjon és érezze jól Gumimacit, én nem asszisztálok. Ezt persze nem ezekkel a szavakkal mondtam, de így gondoltam. Jött utánam és mondta, hogy dehogy is marad, jön ő velem. Egyszer csak elmaradt mögöttem, és mikor hátranéztem ott volt kb. 10 méterrel hátrébb lemaradva, és csapó kettő: láthattam ismét a tömegszétnyílós, ugrálós, visítós, hajadatislenyalomost. Megfordultam és meneteltem tovább.
Végülis utolért és hazáig provokált, persze a cérna elszakadt, nálam és nála is. Mert miért vagyok féltékeny, miért játszom el ugyanazt, amit az ex. Nem is az fájt, hogy az előző barátnőjével egy szintre tett, erre még akár büszke is voltam. Az érzés fájt, hogy nekem is meg kellett tapasztalnom, amit az ex-nek. Még vajon hány kapcsolatot él túl Gumimaci, amíg elkopik a feledésben??!? Az óriási veszekedést a kapcsolatunk végülis túlélte, habár nem tudom, hogyan.
A fejezet itt lezárult és az élet folyt tovább, gondolom közben voltak jelentkezések erről-arról az oldalról, de amit ugye nem tudunk az nem fáj. Persze egyszer csak megint eljött az idő, hogy R leutazzon a tűzfészekbe, és természetesen akkor is megtörtént a találkozó. A kis ragacs, hihetetlen erővel küzd. Akkor kezdtek kiélesedni Gumimaci felé az érzékelőim amikor hívtam R-t, hogy “Mit csinálsz?”, és ő-zés nélkül rávágta, hogy “Megyek, beülök valahova a haverokkal.” Azta, hát nem hülyének nézett? Akkor, abban a másodpercben olyan szarul esett a bizonyosság, hogy Gumimaci ér annyit R-nek, hogy hazudjon ezért nekem, hogy majdnem leestem a talaj alá. Mikor hazajött, persze közöltem vele, hogy hová dugja a haveros verziót, be is vallotta az igazságot amellett, hogy megígérte: többet nem hazudik bele a szemembe.
Eltelt egy év. Elérkezett a karácsony, ami amúgy is elég letargikusan és szakítós hangulatban telt. Nem érdekes, miért. Szenteste ül mellettem és látom, hogy pötyögi a telefonjába a “Boldog karácsony” sms-t, kb 20 címzettnek. Majd rezzenéstelen arccal Gumimacinak egy külön üzenetet: “Szia Drága, Boldog Karácsonyt Neked, januárban tali!;)”. Nem kifejezetten takargatta a telefont és nem támadtam meg az intim zónáját sem, egyszerűen kisütötte a szemem a dolog.
Tíz másodperc volt azt hiszem a várakozási idő, amikor elolvashattam a választ: “Szia Édes! Neked is boldog karácsonyt, már alig várom a januárt!:)”. Amikor az embert elönti a hideg és aztán a meleg, és aztán szétesik körülötte a kép, az nagyon érdekes. Vagy orvosi. Vártam egy napot, hátha lecsillapodok, vagy R közli ezt a dolgot velem. Nem tette, úgyhogy erőt vettem magamon és megmondtam neki, hogy nem azért, de megint megszegte a szavát.
Karácsony után időnként megint képbe került, különböző helyzetekben. Most eljött ugyebár a január, R leutazott és első lent töltött délutánján találkozott is vele. Nem kávézóban, az nem elég baráti. Felment hozzá. Óriási érzés volt, mintha agyonrugdostak volna. Nos hát, mindezek elegek voltak ahhoz, hogy beteges, féltékeny, önmagamra is kártékony szörnyeteggé váljak. Ez vezetett egy későbbi “csekkoláshoz”, melyből igazán sorsfordító dolog derült ki: GUMIMACI LAKÓHELYET VÁLTOZTAT. Lehet tippelgetni, hová költözik.
Nem hiszem, hogy ezt bárki, vagy bármi meg tudja akadályozni (földrengés, föld-levegő rakéta, génmanipulált húsevő virág, bármi). Bölcs kolleganőm szerint alapozza a továbbiakat, ugyanis mostanság eléggé sűrűsödnek a hívások R felé. Végre többet találkozhatnak a világra szóló nagy baráttal. Tegnap otthon aludtam, és este 10kor hívtam R-t. Kikapcsoltat jelzett; ezt akkor szokta, ha valakivel éppen beszél. Mikor elértem, rákérdeztem kivel tárgyalt este 10kor. Érdekes módon Gumimacival. R azt mondta érdekes volt, mert beszéltek, aztán hirtelen megszakadt és máris csörögtem, mintha én bontottam volna a vonalat. “Mennyire sajnálom!” – mondtam én.
Nem tudok mit mondani. Csak annyit, hogy a pohár már majdnem tele van. Már csak egy kicsi kell bele. Gusztustalannak tartom amiért nem éli a saját életét, hanem másokat bosszant. Remélem, csak az önértékelésük javítása az ok. Ezt persze sohasem tudom már meg…A gyanakodásom pedig az egeket veri. Azt is csak külön-külön tudjuk, hogy Gumimaci költözik. R nem mondja, nem is fogja. Vagy csak halogatja mert jogosan hiszi, hogy ezzel bajok lesznek.
Így élünk, ebben a szép érzelmi háromszögben, amiben minimum egy vendég tartózkodik. Hogy ez a vendég én vagyok vagy Gumimaci, még nem derült ki…..csak győzzem kivárni, amíg R eldönti, melyikünk az.
2 thoughts on “‘Légyszi, legyek ágynemű!’ – avagy, egy elmebeteg nő naplórészlete”
És tényleg, mire vársz?
Csak magaddal harcolsz. Mi ez a kátyú?
Küzdj érte, vagy ellene, de akkor rendesen, mint egy NŐtigris!
Belülről milyen vak az ember! Innen kintről minden világos.
Nem akar Téged, nincs helye melletted!
Sokkal Jobbat Érdemelsz!
Ez így van, minden szavad igaz! 🙂 Léptem – illetve sajnos nem elég hamar, mert végül engem tettek lapátra, de ebből a távlatból (ez sokéves történet) nézve már hálás vagyok neki, hogy nem hagyta, hogy több időt szenteljek ennek a zsákutcának. Köszi, hogy olvastál!!!