…ami miatt az utóbbi időben nem nagyon jutottam hozzá a blogoldámhoz. Először is, visszatettem székhelyemet családom és barátaim közelébe, ezzel pedig együtt járt egy kisebb lakás elköltöztetése; repülővel. Egyet mondok: ezt a legnagyobb ellenségemmel sem csináltatnám végig. A “mit adjak el, mit vegyek ki, ami helyére még egy kis doboz őrölt feketeborsot benyomorinthatok, mert az rendkívül fontos” jellegű sejtpusztító tevékenység alatt rájöttem, hogy túlzottan ragaszkodom dolgokhoz és – bár szentül hittem az ellenkezőjét – még mindig képtelen vagyok az elszakadásra bizonyos folyamatok alatt.
Nos, mindenesetre sikerült belaknom az ismét beázó ékszerdobozomat ami némi fejfájással jár, valamint elkezdtem újra dolgozni álmaim munkahelyén. Azelőtt hajnali három előtt le sem feküdtem, most pedig – az életemet ugyan visszakaptam, de – fél tizenegykor úgy ér az álom, mint azt a kis tacskót a youtube-os videoban, amelyiket sprintelés közben éri a narkolepsziás roham. Nem vicces ám. Nehéz átállni; azért vannak jó kis fordulatok, hiszen: CIRKUSZ, AZ MINDIG VAN…
Apropó, cirkusz: sokat még nem sikerült kikapcsolódnom viszont amennyit igen, azt minőségi módon tettem. Nemrégiben ugyanis
alkalmam nyílt elmenni a Cirque Éloize budapesti előadására, mely az ID címet viselte. Tudni kell ehhez, hogy én fanatikusan imádom a Cirque du Soleil nevű társulatot. Sok évvel ezelőtt – oly’ rég volt, tán igaz sem volt… – vettük nővéremmel az első jegyet a Budapest Sportarénába édesanyám születésnapjára, akkor az Alegria-val voltak itt. Ugyan a jegy a legalsó sorba szólt és a fejünket 90 percen át teljesen jobbra kellett fordítanunk (ettől enyhe reumás problémáink is adódtak később), de teljesen megérte. Ha valaki libabőrözős programra vágyik, tudom ajánlani: ne egy döngölt homokarénában ugrándozó tricikliző medvebocsot képzeljünk el – bár ennek is megvan a hangulata 🙂 – hanem egy olyasfajta profizmust, amikor az artisták nem csak tökéletesen életveszélyes koreográfiát adnak elő (tökéletes jelmezben és tökéletes sminkben, teljes összhangban), hanem közben még énekelnek és mindezt mosolyogva teszik. Nem, nem arcukra fagyott és betanult mosollyal hanem élvezetből, természetességgel. Olyan világ ez, amibe az ember belesüpped mint egy nagyon kényelmes kanapéba, a végén pedig csak azt veszi észre, hogy csorognak a könnyei. Az első magyarországi előadásuk után nyilvánvaló volt, hogy amikor újra jöttek, én ott ültem a nézők között – és nem a legalsó sorban…;-)
Ez a poszt azonban nem róluk szól (talán majd egyszer…:) ) hanem a Cirque Éloize-ról, akikre talán az a legmegfelelőbb jelző, hogy az imént említett profi team “gyermekei”. Ez azt jelenti, hogy egyszer-egyszer hibáznak és ezt még nem képesek – vagy talán direkt módon nem is akarják – olyan gyorsan beépíteni a műsorba, hogy a néző ne vegye észre; viszont ez adja az egész előadás izgalmát és teszi azt fűszeressé, “életszagúvá”. Teljesen más a hatás, mint amit a Cirque du Soleil ér el nálam. Az Éloize alatt végig “józan” voltam, ébren és éberen figyelve az – igenis profi – artistákat, akik huszonéves fiúk és lányok, még a kellő komolytalansággal. Ezzel a fiatalságból adódó frissességgel állnak neki az összes koreográfiájuknak, csapongva érzelmek és síkok közt, feszegetve saját határaikat – és a miénket is. Ettől válik olyan feszültté, de egyben kellemesen oldott hangulatúvá amit csinálnak.
Hogy miről szól az ID? Nos, ez elég szubjektív szerintem. Mondhatjuk, hogy a társadalmi rangsorolás és a rétegek közti szellemi- és fizikai harcról, a nagy csoportok és egyéni jellemek közötti szakadékok áthidalásáról és ezek nehézségeiről
vagy egyszerűen csak arról, hogy mit tudnak egyesek művelni egy egyszerű egysoros görkorival, egy biciklivel vagy pár trambulinnal. A siker az ID esetében abszolút a díszlet egyszerűségében rejlik, ami ugyanakkor rendkívül gyorsan és egyedien alakul át színtérről színtérre. A srácok bemutatják a rohanó életet betöltő – számomra energianyelő és fekete lyukat képező – folyamatos feszültséget és nagyon jól utalnak arra, ahogyan a perc fontosságát a nagy sietségben észre sem vesszük. Pedig ha belegondolunk: többször írtam már, de MI MARAD NEKÜNK? Olyan percnyi apróságok, mint a szerelem – szinte mindegy, hogy szerelem egy másik emberbe vagy tevékenységbe, a saját életünkbe, ne adj’ isten a szerelembe önmagába -, a játék, a sport (!!!), a zene, a tánc és a nevetés. Ők mindezeket részletekben, különböző mozdulatokat és gesztikulációt, mimikát összekötve mutatják meg a nézőknek, miközben beágyazzák az egész előadást egy modern zenei világba (hip hop, rock, de volt ott egy kis dub step is…).
Hogy a többi néző ebből mennyit és mit szívott magába, én nem tudom. Mindenesetre engem elgondolkodtatott. Az adrenalin-szintem és a hangulatingadozásom olyan gyors volt az előadás vége felé közeledve, hogy nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Szorgosan libabőröztem, cikáztak a gondolataim és végig próbáltam elmerülni egy párhuzamos világban, ami megegyezett az előadókéval – de nem tudtam mert folyton emlékeztettek rá, hogy ez
ITT és MOST történik velem, nem álmodom. Valóságos mert lehet hibázni, lehet nagyokat esni, ugyanakkor képesek vagyunk a saját határainkat megugrani. Természetes, hogy meg is szeretnénk ugrani: én legalábbis mindenképpen. Egyetlen nagyon fontos dolgot nem szabad elfelejtenünk közben: lehet, hogy mindig rohanunk és lehet, hogy csak perceket fogunk majd fel “lelassítva” az életünkből (csak rajtunk múlik, hogy hány ilyen értékes percünk lesz majd), de önmagunkat nem veszíthetjük el. Máskülönben mi marad belőlünk, utánunk, ha nincsen meg a saját jól felismerhető “felhasználói azonosítónk”, az ID-nk…
Aki kíváncsi az Éloize hangulatára és szeretne egy jó kis összefoglaló leírást kapni róla, a PORT.hu-n megtalálja: https://www.port.hu/cirque_eloize:_id/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=20961
Zárásként egy kis ízelítő, ami szerintem meghozza a szkeptikusok kedvét is…:) (a 2. videonak sajnos nem túl jó minőségű a hangja az 1. perc végéig…):
1 thought on “Mindig csak a cirkusz…”
Örülök, hogy vissza tértél. 🙂