2014 március 29.

Tom

Minden a temetés után kezdődött. Az egész élete összekuszálódott, pedig még csak 10 éves volt. Azt sem tudta, hogyan kellene feldolgoznia apja veszteségét, már ha egyáltalán fel kellene dolgoznia. Zsibbadt volt és tompa, a mindennapok szürkeségét vágyta vissza, amikor már nem megy majd hozzá oda minden második ember az iskolában, hogy azt mondja: “Tudom, mit érzel.” Ettől a mondattól felfordult a gyomra. Dehogy tudják…miért tudná bárki is, akinek “egész” családja van, hogy milyen gyerekként elveszíteni egy rémes betegség végigkísérése után egy apát?! Dühös volt a részvétnyilvánításoktól – nem értette, mi köze neki ehhez az egészhez, miért kell neki ezt végighallgatnia. Inkább lett volna láthatatlan, legalább ameddig a hír elveszíti újdonat mivoltát.

A második csapás testvére elköltözése volt. Ugyan édesanyjukkal zökkenőmentes volt a kapcsolatuk de mégis úgy érezte, elveszíti legnagyobb cinkostársát; testvérét és egyben barátnőjét is. Két év korkülönbség volt közöttük és tökéletes összhangban tudtak egymás mellett élni. Persze a szokásos testvéri civakodások néha megestek, de ezek nem tartottak tovább fél óránál. Most mégis el kellett szakadnia tőle, hogy nővére gimnáziumba járjon a fővárosban. Megbeszélték ugyan, hogy levelezni fognak de érezték, hogy valamiféle szakadék nyílik majd köztük, a valós földrajzi távolság hatására. Onnantól csak hetente egyszer tudtak találkozni…

Az egyedül alvást sosem szokta meg. Minden apró rezdülésre, hangra felfigyelt. Szörnyű ördögi kör volt számára, hogy zene mellett nehezen aludt el – állandóan a dallamokra figyelt -, anélkül pedig folyamatosan felriadt minden zajra. Mégsem volt különösebb gondja egészen addig, amíg furcsa dolgokat nem kezdett érzékelni maga körül. Megmagyarázhatatlan, számára félelmetes dolgokat. Sok időt töltött otthon egyedül, így megosztani sem tudta senkivel ezeket a furcsaságokat, csak továbbgondolni. Tárgyak estek le a helyükről: több ponton, erősen rögzített képkeretek, belső ablakpárkányon álló virágcserepek a zárt ablakok mellett… Egyszer hétvégén amikor kiment az udvarra, kulcsra záródott a bejárati ajtó és miután bejutott a házba percekig kiabált testvérével, hogy miféle játékot űz vele. Nem hitte el nővérének, hogy ő az emeleten volt és az ajtónak a közelébe sem ment csak akkor, amikor nővére arcán is felfedezte az ijedtséget. Akkor megosztotta vele az elmúlt időben tapasztaltakat, és kiderült: testvére is felfedezett bizonyos jeleket. Kapcsolatukban ezek a történések megalkották az új, erősebb köteléket. Ugyan másnak féltek bevallani közös titkukat, de egymásnak már kiönthették lelküket. Nem egy éjszaka aludtak el kézenfogva, miután egyikük riadtan suttogta át a másiknak: “Te is érzed?”… Fáztak, a karjukon minden egyes szőrszál az égnek meredt és mindketten tudták, hogy nincsenek egyedül…

Azonban kevésszer találkoztak ahhoz, hogy igazán meg tudják nyugtatni egymást. Egy alkalommal nevet adtak félelmüknek, hátha ez megszemélyesíti titkos lakótársukat, ami mindig csak a házon belül “kísértette” őket. Háromszor nyitottak ki egy határidőnaplót találomra, mind a háromszor ugyanott nyílt ki: Tamás. Humorosra véve a dolgot, elnevezték szellemüket Tom-nak. És akkor, abban a pillanatban valahogy megváltozott minden. Talán az segített a félelmeiken, hogy nevet adtak neki, vagy egyszerűen csak megszokták. Mindenesetre, a 10 éves kislány már nem félt Tom-tól. Ellenkezőleg: legalább nem érezte magát egyedül a nagy házban. Továbbra sem osztotta meg titkát senkivel (anyjuknak is csak később mesélték el), úgyis csak bolondnak nézték volna őt – testvérével együtt. Voltak délutánok, amiket hangos – egyoldalú – beszélgetéssel töltött a házban mászkálva. Minden gondolatát megosztotta Tommal. Kitanulta hangulatingadozásait; ha Tom rosszkedvű volt, jeges hideg borzolta a lány nyakán lévő pihe-hajszálakat. Ha viszont jókedvű volt, csodásan nyugodt pillanatokkal ajándékozta meg a kislányt. Az utolsó félelmei egy ilyen boldog pillanat során múltak el. Egy éjszaka rettenetes rémálomból riadt fel, és iszonyatos negatív energiákat érzett maga körül. Már majdnem anyjáért kiáltott a sötétben, amikor hirtelen úgy érezte, egy meleg búrát tettek rá és azonnal ellepte a nyugodt csend. Majd ezerszínű fények kavalkádját látta csillogva maga körül, felült az ágyban és egyik lábát óvatosan lerakta a földre. Mintha egybefüggő, finoman fodrozódó víz felszínére lépett volna: a fények játszani, mozogni kezdtek és ez volt élete legvarázslatosabb, legszebb élménye. Ha csak álom volt, akkor a legszebb álma: ő mégis valóságosnak érezte. Nem tudta, meddig tarthatott ez az egész, reggel viszont nyugodtan és kipihenve ébredett.

Ahogy az évek múltak, a két kislány felnőtté vált és rengeteget tanultak az életről és az ingyen osztogatott “pofonokról”. Tom még jó darabig mellettük volt, amit ők – főleg a fiatalabbik lány – hatalmas segítségként éltek meg. Aztán egyszercsak nem “jelentkezett” többé. Eltűnt, olyan hirtelen ahogyan régen megjelent… A két lány évekkel az első alkalom után, ismét kézenfogva feküdt az ágyban a sötétben – hétvégi látogatás volt – és megbeszélték, hogy ennek valószínűleg így kellett történnie. Ha Tom apjuk szelleme volt, akkor még inkább fog hiányozni nekik, de végül el kell engedniük őt… Sok mindent megtanultak; főként egymás szeretetéről, a tiszteletről, a félelemről és a helyes értékrendről. A köztük lévő viszony életre szóló, elszakíthatatlan kötéllé fonódott…

Jópár évvel később elmondták anyjuknak Tom “létezését”. Csodálkozva tapasztalták, hogy anyjuk egyáltalán nem lepődött meg… Bárhogyan is volt: kapcsolatuk tökéletesebb lett, talán Tom-nak is köszönhetően. Általa mertek kinyílni egymásnak és megosztani egymással mindent.

Tom volt a legláthatatlanabb szellem, ami valaha is létezett és amikor úgy érezte, elvégezte az élők világában a dolgát, nyugodtan és csendben távozott…

Cimkék

Rólam

Büszke vagyok…
… mert Önmagam vagyok.
… mert az Egri csillagok Vicuskájának nevét viselhetem.
… mert az írás, az olvasás szeretete belém ivódott az anyatejjel.
… mert van humorérzékem.
… mert létrehoztam ezt az oldalt.

Ami még várat magára:
… a regény, aminek megírására 30 éve készülök,
… az optimizmus, hogy könnyebb legyen nekem, és mindenkinek,
… hogy feladjam.

Mert feladni sosem fogom.

Instagram
Kövess engem
Keresés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük