Éppen a “Lopott idő’ című filmet nézem, és az agyamba férkőzött egy gondolat-morzsa…nem nagyon tudok a napokban aludni, és szinte minden felvetés amit meghallok vagy meglátok, tovább-burjánzik bennem. Biztosan ezért pörögtem fel erre a témára is. Az idő – nos, az idő egy misztikus és megfejthetetlen dolog.
Ez a film – a Lopott idő – nem is olyan régi; 2011-es és még moziban volt alkalmam megnézni. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy nagyon tetszik, vagy pedig ennek is nagyon elpuskázták a végét. Amerikai ugyebár, ők pedig nagy eséllyel készítenek bámulatos forgatókönyvek alapján überelhetetlenül katasztrofális filmeket. Az alapötlet nagyon, NAGYON jó. Minden időbe kerül, az idő pénz. Esetünkben szó szerint. Az emberek karján nem a hagyományos óra van: életük pillanatonként pereg lefelé, csodás digitális-zölddel. Egy ideig persze nem ketyeg az implant-óra, 25 éves korukig az emberek szépen felnőtté cseperednek; onnantól válik rohanássá az élet. Adnak egymásnak, vesznek egymástól. A bérüket időben kapják, az étteremben
idővel fizetnek. Innentől pedig természetesen már sokaknak világos lehet a tény: óriási szakadék van a társadalmi rétegek közt. Nincsen középosztály, a gazdagok a mindenséget kapják, a szegények pedig törékeny életüket próbálják fenntartani, percről percre.
Természetesen van itt ármány – szerelem – bosszú, némi akcióval. Hálivúdi-múdi. Gondolhatná az ember, hogy egy elcsépelt klisé az egész, de valahogy bennem máshogy csapódott le. Egyrészt nagyon tetszik benne Justin Timberlake alakítása, akiről annak előtte nem igazán feltételeztem többet a bokát verdeső ülepű gatyában és hátrafordított sildes sapkában ugrabugrálásnál, pár másik tinédzser korúval egyetemben. Ez ügyben kellemesen csalódtam: több van ebben a fickóban, elismerem (ennek ellenére szerintem máig nem kap hozzá méltóan elég szerepet). A másik skatulya-ember Amanda Seyfried, aki szerintem felülmúlta önmagát. Ugyan “A lány és a farkas”-ban szintén jól szerepelt és ez a két film egyazon évben készült de mondhatjuk, hogy önmagához képest minőségi előreugrást követett el a limonádé filmek szereplései után.
Egyébként a film jellegzetessége, hogy egy disztópikus sci-fi (bevallom, ezt a szót ma tanultam 🙂 ), azaz az utópiával ellentétben jellegzetesen egy negatv, nyomorúságos jövőképet mutat be. A kérdés az, hogy mennyire sci-fi ez a sci-fi? Sajnos – nyilván túlzásokba esve és némileg kisarkítva a tényeket – nagy hasonlóságot látok a filmbéli felvetések és a “jelen idő” között. Mennyit számít Neked az idő? Drága? Nem érdekel? Nem is figyeled a múlását? Van olyan aki azt mondja, őt hidegen hagyja az idő múlása. Biztos, hogy hazudik. Átgondolva: minden egyes pillanatban (!) aszerint cselekszünk, ahogyan az időnk megköveteli, azon agyalunk, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet érjünk el és minél több pozitív élményt sűrítsünk bele abba, ami adatott számunkra. Ez pedig félelmetes. Semmi mással nem foglalkozunk, csak a mutató kattogásával és a saját időnk megspórolásával…Valami nem jó ebben a világban: elromlott és egyre kevesebb idő áll rendelkezésünkre, hogy észbe kapjunk és javítsunk…
Ahogy ma kimentem futni azon voltam, hogy a futókört növeljem és köridőt csökkentsem. Nem ment, nagyon fáradtnak éreztem magamat. Húztak lefelé a lábaim – mintha ólomból lettek volna – és nagyon kiborultam a saját teljesítményemtől. Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Türelmetlenséggel nem érek el semmit, attól a mutató még ugyanolyan sebességgel halad előre, csak önmagamat frusztrálom. Most pedig lecsapódott ennek az egésznek a lényege. Sosem becsüljük meg, amink van. Mindig csak utólag fogjuk fel, mi történt velünk és ezek mennyire fontos hatással vannak ránk…Ez az, amin leginkább javítanunk kell.
Fel kell fognunk, hogy a jelenben: ITT és MOST éljük meg az élményeinket és azt pedig teljes értékűen, megértve az idő
lényegét: a múlandóságot. Bármit megadnék, hogy visszamehessek az időben és kaphassak pár órát amit felhasználhatnék, hogy jobban megismerjem apámat – olyan sok kérdés lenne, amit feltennék neki. Sokmindent megadnék, hogy visszamehessek az időben és dolgokat másképpen csináljak: máshogyan válasszak vagy döntsek bizonyos elmúlt élethelyzetekben, több időt szánjak egyes – ma már többre értékelt – dolgokra, személyekre. És mennyire jellemző ez a viselkedés. Megcsinálunk valamit, aztán megbánjuk. Kimondunk valamit amivel megbántunk valakit, esetleg örökre el is veszítjük őt emiatt. Az óramutató pedig ezalatt mindössze pár másodpercet tett meg…
A változást a fejünkben kell meghoznunk. Át-és felül kell értékelnem, hogy volt idő, amit a családommal együtt tölthettem ameddig az teljes egész volt. Hogy voltak barátaim, akikről időközben (után) kiderült, hogy nem barátok már, de egy ideig mégis elkísértek az utamon és addig adtak is, amennyi tőlük tellett. Hogy voltak és vannak magányos óráim, de többségében mégis törődött velem valaki. Ezek a másodpercek, percek, órák, napok pedig mind eljuttattak odáig, ahol vagyok. Nem tanácsos sürgetni a mutatót, mert hamarabb lejárhat a “program”, mint gondolnánk. Most esett le, hogy mennyire nem értékeltem eddig, amim volt. Nem mondom, hogy semennyire, de arányosítva mondjuk csak 60 %-ban (és ezt is nagyrészt az ezerszeresen megélt pillanataimnak köszönhetően). A máról csak annyit, hogy megnyugodtam: lehet, hogy nem futottam jó időt, viszont FUTOTTAM. Ez pedig a javamrá válik.
Nagy felvillanás ez most nekem…ugyanakkor nagy feladat, mert nehéz lesz az időt szem előtt tartva, arra koncentrálva nyugodtan megélni a pillanataimat. Tudva, hogy egy perc is túl sok ahhoz, hogy elfecséreljem. Azért megpróbálom. A ritmus segít rendszerben tartani a jelent. Az idő múlása pedig mi más, ha nem maga a ritmikusság…hallod?….
…TIK-TAK-TIK-TAK…
Ui.: A Lopott időt (In Time) egyébként mindenkinek ajánlom, aki emészthető formában szeretne sci-fit nézni, vagy akiben elültettem a bogarat…:)
