Rendkívül szerencsésnek érzem most magam, több szempontból is. Egyrészt azért, mert sikerült túlélnem az elmúlt 3 napot, pedig valami extra halálos vírus támadott meg és sem magamról, sem a gyerekemről, sem az Apjáról nem tudtam gondoskodni. De ez sehogyan sem jön most ide – csak gondoltam megmagyarázom, miért volt ez a nagy csend a blogon. 🙂 Szóval, a “Lucky girl” érzés abból adódik, hogy nekem nem kell megtalálnom életem párját, mert én már – és ezt már korábban is elemeztem posztokban – megérkeztem a célállomáshoz. 🙂 Hosszú, áramkimaradásos és sínlopásokkal teli rögös út vezetett idáig, de a kis vonat végül csak befutott a rendeltetési helyére…mondhatnám, hogy visszatekintenem is csak pár évre kell és az alapján már megérdemlem, hogy most ebben a székben csücsülhetek. 🙂 De mi van most a világban körülöttem? Na igen. Szép és tömör válasz erre, hogy káosz és rendetlenség. Ezt viszont érdemes egy kicsit jobban kifejteni.
A helyzet az, hogy alapvetően mindenki a kapcsolata függvényében, árnyékában, kellemes tudatában él. Kinek mi, ugye – de egy valami biztos: a jelenlegi társadalomban rettenetesen meghatározó tényező A Kapcsolat. Nem en block az emberi kapcsolat, hanem a szerelmi kapcsolat. Ha valakinek nincs, akkor többnyire teljesen padlót fog és semmi mással nem tud törődni mint azzal, hogyan pótolja ezt a hiányt. Valami óriási félreértést látok én kavarogni az emberi fejekben és ez már globális problémának tűnik. Mindenki kétségbeesetten kapaszkodik, hogy kipipálja a “programpontokat” (nyilván életkornak megfelelő szinten) és elmondhassa, hogy megállapodott, megházasodott, gyereket szült. Némelyikük továbbgondolja és megtoldja az elvált, újraházasodott pontokkal is. Ez lassan már társadalmi, sőt bátran kimondhatjuk: kormány elvárás is, mert hát szülni kell, népesíteni, egy gyerekes család az nem család és amúgy is. Akkora a nyomás lassan mindenkin, hogy elveszünk a részletekben. Nem kizárt, hogy ez a cél.
Hogyan látom én ezt a kapcsolat mizériát? Gondoltam leírom, hátha sikerül kicsit lelassítanom némelyek lépteit, hogy megállhassanak és felnézve megállapítsák: nem biztos, hogy el vannak késve és főleg nem célravezető, hogy annyira erőszakosan kergetik a párkapcsolatot. Semmiképpen nem okoskodni vagy megbántani szeretnék, sőt. Valójában a saját tapasztalataim, példám alapján szedem össze a gondolataim – bár tudnék azzal másoknak segíteni, hogy esetleg magukra ismernek és lépnek a saját boldogságukért! (Mert, hogy szavakban vagy tettekben többé nem járulok hozzá mások kapcsolata fölötti döntésekhez, az is biztos – ez égető talaj.) Tehát. Alapvetően én úgy látom, három típusú ember létezik kapcsolati státuszt illetően (nyilván nem sorolom ide a békés, boldog párkapcsolatban élőket, mert itt most nem róluk van szó):
1. A kétségbeesett:
Ő az, aki rettentően szeretne kapcsolatot függetlenül attól, hogy évek óta vagy 2 napja van egyedül. Minden egyes szembejövőben lehetőséget lát. Nem KERES, 
hanem LÁT. Ez nagyon nagy különbség. Fontos lenne ugyanis, hogy ne egy ideát próbáljunk valakire ráhúzni, akire – mások által szemmel láthatóan – “nem illik az a kabát”, hanem próbáljunk valaki olyat találni nyitott szemmel, akire semmiféle kabát nem kell mert úgy jó és elfogadható, ahogy van. Ehhez képest, a Kétségbeesett képtelen tiszta aggyal gondolkodni csak görcsösen ragaszkodik a célponthoz, de ehhez nem teszi meg a megfelelő lépéseket. Nem készül fel lelkiekben egy kapcsolatra (pedig hajjaj, nagyon nagy szükség van arra!), nem gondolja át a saját elvárásait – elsőként önmaga, majd másodsorban a másik fél felé. Nem békél meg önmaga erősségeivel és gyengeségeivel és nem igyekszik elengedni azt a határozottan téves állítást, miszerint: valakinek meg kell felelnie és az a valaki neki is meg kell, hogy feleljen. Valamilyen gondolkodási, logikai labirintusban eltévedve kapkodó elméjében az cikázik csak, hogy minél előbb “beszerezzen” egy embert maga mellé mert az már nem állapot, hogy Julinak Pistinek de még Marinak is van párja, csak neki nincs! Skandallum, ezt az állapotot azonnal meg kell szüntetni, hiszen ő nem maradhat egyedül, nem halhat meg magányosan! Ugyan…nem mindenki férj vagy feleség jelölt és az, hogy van időnk keresgélni nem azt jelenti, hogy az addig vezető utat tele kell tűzdelnünk zsákutcát jelző táblákkal. Nyugodtan, mélyeket lélegezve és előre tekintve egy üres mezőn sokkal egyszerűbben kiszúrjuk a vadat, nem igaz? Persze, hogy nem olyan könnyű az, ahogy ezt “csak úgy leírtam”. De ha belegondolunk: lett bármi attól jobb, hogy kapkodtunk vele? Ugye, hogy ugye. Nem akarhatjuk megúszni azokat az önismereti megállókat, amiket előbb vagy utóbb meg kell ejtenünk – csak nem mindegy, hogy út közben tudjuk le őket, vagy szépen vissza kell gyalogolnunk jó darabon…
2. A Lemondó:
Van kapcsolata, de közel sem AZ a kapcsolat. Ezt a Lemondó is tudja, de vagy túl kényelmes neki a szituáció, vagy pedig nem mer/tud/akar kilépni belőle. Bármelyikről legyen is szó, feltétlenül lépnie kellene mert a nem megfelelő személyek egymás mellett elég hosszan tartó – jó esetben csak – lelki sérüléseket tudnak okozni egymásnak. Semelyiküknek nem jó a másik mellett kelni és feküdni, de egyszerűen nem akaródzik kimondani azt a rendkívül egyszerű mondatot: “Nem szeretnék tovább Veled lenni, menj el kérlek.” Pedig nagy levegő, és már meg is van. Egyszerűbb, mint a foghúzás – higgyétek el, tudom miről beszélek…túl vagyok 5 fogműtéten. A Lemondó ugyan semmi aktualitást vagy életszerűséget nem lát kapcsolatában, de valahogy’ már nem is érdekli ez az egész – belefáradt a keresgélésbe és a csalódásokba, hogy ez sem az a vonat ami a célállomásra viszi. Nem töri magát, mert belesüppedt abba a kettős érzésbe, hogy neki már nem kell keresgélnie és hát, “unalmas meg nem is jó, de a miénk”. Közben meg sem fordul a fejében – vagy csak azonnal elaltatva a gyanút -, hogy lehet így élni a langyos vízben, csak nem érdemes. Tétlenül a semmiben ugyanis elmegy mellette az idő, az élet, a programok és minden, amit háttérbe szorít a demotiváló kapcsolata. Sem önmagával, sem a külvilággal nem képes és nem is akar ebben a zsibbadt állapotban foglalkozni. Természetesen szíve joga tapicskolni az illúzióiban de sanszos, hogy később megbánja…
3. A VérSzingli:
Annyira belejött a Lemondó által nem kimondott “Nem szeretnék Veled lenni, menj el kérlek.” hangzatos mondatba, hogy ha kell-ha nem ezt hajtogatja 
mindenkinek. Már pont ott tart, hogy még ki sem nyitják az ajtót előtte, már teljes erőbedobással ordibálja a “cs*szd meg a kaszád Farkas” jellegű visszautasításokat. Egészen megutálta önmagát és az ellenkező nemet a sorozatos csalódások által, így már belelovalta magát az érzésbe, hogy dehogy kell neki kapcsolat, a világon a legjobb dolog egyedül lenni és erre semmilyen társadalmi vagy más elvárás nem képes rácáfolni. Óriási biztonságban érzi magát a saját falai közt és a világért sem akarja ledönteni ezeket a védelmi vonalakat. Ha pedig más akarná őket döntögetni, hát odaáll egy uzival és agyonlövi a nyomorultat. Bárkit elenged maga mellett, még akár a herceget is fehér lovon – őt ugyanis senki ne akarja átverni, a gyakorlott szemek elé ember legyen a talpán, aki odatéved. Ilyen alapon sajnos akár körbe-körbe is járhat az a herceg egy darabig, akkor sem fogja meghatni a VérSzinglit. Tulajdonképpen az ő elképzelései és elvárásai annyira eldeformálódottak, hogy annak képtelenség eleget tenni – de nem kell attól félnie, hogy egy bizonyos idő után bárki utána fordulna az utcán.
Nos, magam körül ezt a három típusú embert vélem felfedezni. Én mind a három csoportba beletartoztam, időbeli sorrendben is megegyezve a fent felsoroltakkal. Megtanultam mindhárom “formám” leckéit és azt kell mondjam, hogy attól lettem az, aki. Nagyon nehéz volt mindig újra és újra kezdeni a hitem és a bizalmam felépítését önmagam felé – ez volt a nehezebb, mások felé mindig rendkívül könnyű volt. Ha megkérdezné valaki, nem is tudom melyik volt a legrosszabb állapot: kétségbeesettnek lenni, lemondónak vagy vérszinglinek. Az utóbbi csalóka volt, mert egy olyan egyszemélyes páncélozott hadiosztaggá varázsolt, hogy legyőzhetetlennek éreztem magamat, ez pedig jó darabig csak pozitív töltetet adott. A szabadság és a kényelem nagy úr, ugyebár. Egyet viszont biztosan tudok: akkor találkoztam Krisszel, amikor az már bőven elő volt írva és ez amolyan utolsó esély volt felkiáltójellel. Nem a kapcsolatot értem ez alatt, hanem Kriszt.
Megjártam én már akkorra a Randivonalat, a Tindert és egyéb 22. századi partnerkereső játszótereket, de valljuk be: elég elkeserítő, hogy manapság olyasmibe megyünk bele vidáman és dalolva – tettetve, hogy ez a normális -, mint egy Elittárs-regisztráció. Az pedig már végképp megrémiszt, hogy Istenes Bencék irányításával bohóckodnak fiúk a nagyérdeműnek 60 másodpercben, hogy aztán hosszú sorban piros gombok mögött álló szigorú lányok döntsék el, ér-e annyit a performansz, hogy “elvigyék” őket(Egy körre az autóval? Egy éjszakára? Egy nyaralásra? Egy vacsorára? Vagy mire vigyék el egy 60 másodperces ismerkedés után?!). Nincs ez már kicsit túlerőltetve? Cirkuszt és kenyeret a népnek én tudom, de ez már inkább tragikomédia. Vagy csak én látok sötétítőfüggönyön át mindent? Számomra ez akkor is elég agresszív megoldás. Ez után már csak az van, hogy szabadjára engednek tetszőleges számú embert futni az erdőbe és mások lovakkal üldözve nyilazgatják le őket. Lehet a műsorszám címe “Kupidó úgyis betalál”. Mindenesetre én csak remélni tudom, hogy egyszer csak mindenkinek meglesz a párja és megnyugodhatnak ezek a bolond kedélyek.
Senki szájából nem szeretném a közel jövőben hallani, hogy “VIGYÉ’MÁEL!”
