Máltai szeretetcsomag – avagy ezt kaptam én az elmúlt 10 évtől

Sosem voltam képes spontán, azonnali döntéseket hozni. Már gyermekkoromban hozzászoktattam magamat a biztonság kellemes érzetéhez, nehogy valamilyen hirtelen vagy nem várt esemény érjen. Anyám szerint a nővéremmel mindketten „időkomplexusban” szenvedtünk: hajlamosak voltunk hetekre, sőt: hónapokra előre betervezni az életünket olyan szinten, hogy ebben a koreográfiában még elágazásokat is létrehoztunk. Ha nem az ’A’ terv jött be, akkor volt ’B’-től egészen ’Z’-ig mindenféle tartalékunk.

Fentiek alapján azt hiszem, nem meglepő: a nővérem rendezvényszervezésben helyezkedett el, én pedig 2009-ben a (vezetői) személyi asszisztencia területén. Imádtam megszervezni mások életét, mindennapjait – szerettem, hogy azt éreztem, a munkaadóm számára a személyem pótolhatatlan. Ha a főnök TAJ-kártyájának számára volt szükség, a reggelit kellett bekészíteni, vagy a projektek aktuális állását elmondani, én voltam a nyerő.

Egészen addig, amikor ez a maximalizmussal vegyes görcsös tervezés visszaütött. Szokták mondani: az életünk minden területe egyszerre nem lehet rendben. Illetve, a magánéletet nem szabad beengedni a munkahelyünkre – és fordítva. Nos, nálam mind a két bölcsesség betalált. Akit leendő férjemnek hittem, szakított velem – részben a túlhajszolt munkamorálom miatt –, és ebben a szent minutumban elindult egy lavina a biztosnak hitt Maslow-piramisom felé.

A kártyaváram minden különösebb ellenállás nélkül dőlt össze. Először a terveim semmisültek meg: a nyaralással, párkapcsolati jövőmmel kapcsolatosak. Majd sorsszerűen jött a következő csapás: a legbanálisabb hiba, mely mint egy guillotin vágta ketté a karrieremet. Egy olyan banánhéjon csúsztam el, amin ma már tényleg szívből, őszintén tudok nevetni. Egy létfontosságú e-mailt kellett elküldenem Gipsz Jakab döntéshozónak – melyet el is küldtem. Gipsz Jakabnak – egy másiknak, akinek a neve ugyanaz volt – csak éppen más szervnél dolgozott. Bizony, a hírközlő fajtánál…

via GIPHY

Persze felvállaltam mindent és szinte hallottam, ahogyan az illúziókból felépített felhőváram hatalmas robajjal összeomlott. Kiüresedtem. Három év kemény munkájának gyümölcsét mérgeztem meg 2012-ben, és erre nem volt ’B’ tervem, de az ABC összes betűje sem lett volna elég akkor nekem. Leblokkoltam, bénán álltam a helyzet előtt: szinglin, elhagyottan, megsemmisülten és nyomorultan. Aztán másnap bementem a munkahelyemre – melyre inkább már csak helyként tekintettem –, és mindennemű előzetes tájékozódás, célok, és a szűk családom és barátaim megkérdezése nélkül lefoglaltam a repjegyemet Máltára. Nem retúrjegyet.

Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Addig a szigetországról is csak annyit tudtam, hogy egy régről ismert jó barátom ott élt és lakott. Egyebet semmit. 2012. október 19-én leszálltam a máltai Luqa reptéren tervek, ötletek és támaszok nélkül. Száműztem magamat egy szigetre, ahol senkim sem volt – kivéve a már említett barátomat, akivel együtt béreltünk ki egy – Sliema csillogó öblére néző – panorámás lakást.

Másfél évig büntettem magam. Ott, ahol az év 360 napján hétágra süt a nap és az emberek felszabadultak és lazák. Másfél évembe került, hogy rájöjjek, az egész addigi életemet szabályok közé szorítottam a görcsös tervezéssel. Másfél évig tanultam, hogyan kell spontánnak lenni minden helyzetben és hogyan kell ellazulni, elengedni a gyeplőt. Mert nincs rossz döntés, csak rossz kivitelezés.

Két napra rá, hogy megérkeztem Máltára, egy sushizóban kezdtem dolgozni. Lengyel, svéd, japán és magyar kollégákkal vegyesen – és egy hippi japán főnökkel. Életem legjobb és legtanulságosabb időszaka volt. És a legkeményebb is.

Mit kaptam az ott töltött másfél évben Máltától? Kitartást. Lecsupaszított valóságot. Magányt, egyedüllétet. Szorongást, kételyeket. A fizikai és mentális megerőltetés legmagasabb szintjét. Izgalmakat. Önmarcangolást, végül békét. Békét önmagammal – a nővel, aki már képes volt spontán dönteni és élni. Nem terveztem többé, nem voltak elágazások. Én voltam, és előttem egy végtelen horizont, a tenger. Minden irányban, számtalan lehetőséggel és ígéretekkel.

Málta egy igazi szeretetcsomagot adott: életre szóló igaz barátokat, jellemfejlődést. Otthont, ahova bármikor visszatérhetek. Végül egy új esélyt: egy megkeresést a volt munkahelyemtől, ahová visszavártak, a múltam ellenére.

Elszoruló szívvel, mégis repesve szálltam fel Luqa repterén a gépre, mely 2014. április 19-én repített vissza a magyar valóságba. Újra beültem az asszisztensi székbe, de már nem voltam sem görcsös, sem döntésképtelen. Tervek nélkül jöttem vissza és átléptem a saját sekélyes, alaptalan félelmeimen. Minden téren.

Nem töltöttem sok időt régi-új munkahelyemen: egy nem éppen hosszútávú kapcsolatokra alapozó társkeresőn 2014 augusztusában megismertem egy férfit. Novemberben összeköltöztünk újonnan – hitelre – vett lakásomba, majd mindössze egy évvel megismerkedésünk után, 2015. augusztus 19-én megszületett kisfiunk, Bence. Nem, nem terveztük.

Semmit sem tervezek, azóta sem. Ahogy jönnek a dolgok, úgy alakítom az aktuális jelent. Mert a spontaneitás ajándék. Olyan ajándék, melynek segítségével az egész életünk megváltozhat, egy felejthetetlen kalanddá. Mert már vágyom a kalandra, az ismeretlenre, akkor is, ha nem a könnyebbik utat járom majd. Mert én…

„…Azt szeretném, ha az egész életem egyetlen őrült ötlet lenne.”
/Milan Kundera/